ÖT PERC | woosan

Ö𝚃 𝙿𝙴𝚁𝙲

- Abbahagyhatnád - záródik a fürdő lilára mázolt ajtaja. A szoba -amibe csoszog épp, kávébarna falainak árnyai torzultak, kicsit sem adják vissza az idősebbik fiú zuhanycseppektől nedves kulcscsontjának, és a csuszamlós papucsa által hátrahagyott víztócsa, valós képét. S, legfőképp nem adják vissza San megelégelt tekintetét.

A patikus asztalon heverő viasz mozgása, lassú, San jól tudja, hogy a gyertyaláng előtt török ülésben ülő, kicsit sem bánja a homlokán násztáncot járó fényözönt.

Felkapcsoljam a lámpát?

Ne, úgy nem szeretek tanulni.

Miért nem?

Olyankor nem vagyok képes gondolkodni.

Agya pusztán egy régi párbeszéd emlékfoszlánya körül tekereg. Szereti annyira a fiút ahhoz, hogy utálja őt, amiért nem képes az egészségére fókuszálni, mert megelégszik a homály okozta sötétséggel, a délibáb ideájával, meg azzal az - üdítőnek nevezett, energiaitallal a kezében.

Egészségtelen.

Még öt perc - Wooyoung nem tudja, hogy kimondta- e a szavakat, vagy szimplán a fejében szedte-e össze őket, de ahogy lapoz a Filozófia című, kétszáz - mínusz három, oldalas könyvében, a nyikorgó franciaágyra sandít, meg a rajta heverésző szerelmére, igazándiból csupán a helyére, hisz hamar rá kell jönnie, hogy a fiú ott guggol vele.

- Minden nap ezt mondod - a fiatalabbik visszafordítja tekintetét a kacifántos betűk tumultusára, próbálja visszafogni a hasa helyett, már lelkében verdeső rózsaszín lényeket, és az irigység halovány gondolatát.

San gyönyörű.

Ő nem volt az.

- Tudod öt perc nagyon sok mindenre elég. - szól végül, el nem engedve a kemény lap csücskét, San a fiú szája sarkában megjelenő görbületet figyeli, s Wooyoung arcának bármely szegletében keresi a profin bújtatott keservet.

- Maximum annyira, hogy ezt elmagyarázd.

Choi San, a kisvárosi fiú - aki ezer meg egy féleképpen képzelte el, milyen lesz együtt élni egy olyan emberrel, aki mellől soha nem akar megszökni, ábrándozott barátja, kócos hajáról, és az elnyűtt pizsamájáról, mert tudta, hogy minden helyzetben csodálatosnak fogja találni. Tisztában van azzal, hogy mennyire elég háromszáz szekundum, - Wooyoung esetében kevesebb.

Január másodikán,

pusztán harminc másodperc kellett ahhoz, hogy belé szeressen.

Elveszik a szépségében, az arccsontját körül ölelő hajának lila tónusában, meg a dúsnak nem mondható szemöldökében, a barnán csillogó szembogarakban, barackszínű szájában - a szájában szeretne igazán elveszni, a puha ajkakon csüngés hiánya elviselhetetlen remegésre készteti a testét.

- Meg lehet ismerni egy embert - az idősebbik elmosolyodik erre a mondatra, mert emlékszik arra az esőtől párás délutánra, sőt, annak víz illatára, meg párjának könny áztatott arcára, amikor találkoztak, és legfőképpen a saját mondatára, látom te sem sietsz haza, hát nem...

a derekán végighúzódó fájdalomra

öt perc

a sírásra

öt perc

- Ennyi idő elég, ahhoz, hogy megtanuld a létfilozófia, egyik szakaszát. - ha minden nap öt perccel többet tanulok, talán jobb életet varázsolhatok neked, de ezt már nem nyögi ki.

A fiú nem bír mást mondani, mert akarata ellenére saját elméjébe lát, látja a szoba piszkos falát maga előtt, a pókhálókhoz hasonlítható repedéseket a plafonon, a kézműves boltból előkotort patikus asztalka csálé lábait, amin San annyiszor kimondta a nevét, különféle hanglejtéssel, hogy azokban a pillanatokban Wooyoung majdnem elhitte, hogy tényleg gyönyörű lehet.

San-é lenni?

kevesebb, mint öt perc

Wooyoung szemei hamar összerándulnak, ha a nedves fürtök tulajdonosa hinne neki, simán behazudná, mindössze fárad, amit jelenleg ő sem bír elhinni magának. Észre sem veszi, ahogy a gyertyafény lassan fakó pislogássá alakul, mihelyst San az árnyak csődületébe rántja a kanócot, s hagyja bekopogni a holdat az ablakon.

- Tudod drágám - tenyerét, - óceán illatú, jegyzi meg Wooyoung pusztán magának, pedig ebben a szekundumban egyáltalán nem a folyadék izgatja, hanem az arcára simuló ujjak, puhának vélt mozgása. - Én tipikusan az a fajta ember vagyok, aki minden ötödik percben meg akar csókolni.

Belepirult - ő is tudja, megszűnik a fájdalom, a lelkében mocorgó pillangók lentebb vándorolnak, le ismét, Wooyoung vékony, csontozott hasába, az övcsattogás gondterhes ideája eltűnik, pont elég ideig nyomasztotta a két fiatalt, talán túl sokáig, San ilyenkor folyton azt hajkurászta; a múlt maradjon csak meg múltnak, ne érdekeljen, holott hiába volt találkozásuk felhős, és cseppet sem száraz, annyira felborította San immunrendszerét, és a tökéletesnek valószínűsített vágyait, hogy képtelen elszakadni a közös múltuktól, a jövőtől, meg az első csókuk mámoros gondolatától.

Közelebb hajol, nem sokat, csak annyit, amennyire szüksége van ahhoz, hogy ajkait a másik puha hússal fedett szájára helyezze. Wooyoung fészkelődik, egy méterrel arrébb húzza lábait, és egy másodperc töredékéig sem törődik az alfarán tompán hasító fájdalommal - ahogy gerincét durván az asztal sarkának nyomja, ezzel késztetve arra Sant, hogy megállítsa a csókot egy perc erejéig, és mosolyogjon, bokájával megtalálja a megfelelő pontot, hogy Wooyoung ölébe kössön ki, s újra megcsókolja, emlékeztetve arra a fiatalabbat, hogy San soha nem hagyja abba, és ezért ő az életét is bármikor feláldozta volna.

Komoly - Wooyoung nem volt a viccek mestere, őszintén, mindig úgy gondolta, hogy az űrlény, aki a gabonakörök hiedelmét alkotta a mező közepére, is viccesebb nála, viszont a másikat egy rossz poénjával is képes volt megmosolyogtatni, százszázalékosan boldoggá tudta tenni.

Ott a szoba sötét árnyaival vegyülve, úgy érzi muszáj megszólalnia, muszáj szerelmét boldoggá tennie, ezért elhúzódik, csupán egy kis ideig, karjait átveti a fiú nyakán, magához húzza, és a csókra utalva nyögi ki a fejében motoszkáló szavakat...

- Még öt percet - pihegnek, és San fülig érő ajkai, és válasza miatt ugyancsak csókszünetet tart.

- Ezt az öt percet, örömmel megengedem.

...

881

5027