Nem szabad és nem is kell tovább ragozni. Gyávaság. Ezt uralom. Nem játék ez és nem is mese. Valóság! A fájó, megsebző, színtiszta valóság! Minden lépésemet tonnák nehezítik, szavaim is e terhet cipelik és a szám csak hallgat, szótlan, s így, ebben a sötétben, e némában, a tétlenségben vesztem el mindenem. Talán az újabb jövőmet is. Leginkább azt. Sok jövőt buktam el így. Van még? Felsorakozhatnak, hátha valamikor megtörik ez a szorongó monotonitás, talán, ha felemészt bennem mindent, akkor, talán akkor sikerül megszabadulnom a terhektől. Csak attól félek, hogy késő lesz. Az idő nem értem dolgozik. A másodpercek törhetetlen versenyt futnak a holnapért, pedig kellett volna még pár perc ma. A láthatatlan káprázatba menekülök. Mert ott még élek. Ott a terhek szárnyat viselnek és visznek. Mintha a szél kapott volna fel és gondolataim bejárnak megannyi jövőt. Szépet, kevésbé szépet, de gyávaságtól menteset. Na tessék, itt a válasz a sok miértre!
YOU ARE READING
Merengő
PoetryA következő írások monológok, belső vívódások. Elmélkedések, leginkább az életről, hisz a nagy filozófusok is ezt tették :D Célom a gondolatébresztés. Jó időtöltést!
