Remények és titkok

Váratlan vendég

Már ötödjére öltözött át, mégsem volt tökéletes. Idegesen lekapta magáról a fehér blúzt, az ágya alá hajította, és a szekrénye elé lépett. Sosem érdekelték a ruhák, az öltözködés, de most kétségbeesetten állapította meg, hogy tényleg nincs mit felvennie. Ujjaival szórakozottan simított végig a felsőkön és nadrágokon, végül keze megállapodott egy sárga pólón, és mielőtt ismét meggondolhatta volna magát, egy hirtelen mozdulattal magára kapta. Ideges volt, és még mindig volt hátra tíz perc a fiú érkezéséig. Megígérte, hogy pontos lesz, és Rose bízott benne, hogy betartja a szavát, ugyanis többet már tényleg nem bírt volna ki a bizonytalanságban. Ő biztos még nálam is idegesebb, gondolta, és már a fiú gondolatától is kissé jobb kedvre derült. Megéri. Érte megéri.

Tovább öt perc semmittevés és agyalás után végül felállt, és az ajtóhoz sétált. Még egyszer visszanézett a szobára, mielőtt becsukta volna azt: a ruhái rendben sorakoztak a polcokon, az ágya bevetve, bár kissé gyűrötten díszelgett a szoba közepén, a falon a jól megszokott kviddicsposzterek sorakoztak. Voltaképpen nem emlékezett rá, hogy volt e valaha ilyen rend nála, talán egyszer régen, mikor még ideköltöztek. De most tökéletesnek akarta. Nem félt a fiú megbotránkozásától, hisz ismerte a lányt, tudta, mennyire szétszórt, de mégis, meg akart neki felelni, le akarta nyűgözni. Most hülyeségnek tűnt az ötlet is, hogy még azelőtt meg tudja mutatni lakhelyét, mielőtt az apja megöli őket. Nagyot sóhajtott, és behajtotta az ajtót.

A földszinten Hermione már készenlétben állt, s bár igyekezett úgy tenni, mintha a konyhaasztalt törölgetné, a lány túl jól ismerte az anyját. Már a szeme villanásából látta a zavarát és idegességét, de nem hozta szóba. Ha valaki most az ő szemébe is belenézne, biztos megijedne attól, amit benne lát.

- Hát itt vagy – mondta az anyja, és Rose szinte érezte, milyen nehezére esik nyugalmat erőltetnie a hangjába. – Már mindjárt itt lesz.

- Apa merre van?

- Még a dolgozószobában – felelte Hermione, Rose pedig bólintott. Ron szerette dolgozószobának nevezni azt a szobát, ahol általában csak aludt, vagy legújabb szórakozását űzte: videójátékozott. De a két lány túlontúl szerette őt ahhoz, hogy ezt bármikor is szóvá tegyék, így inkább ők is rászoktak a dolgozószoba kifejezésre. – Gondolod, hogy szólnom kéne neki? - kérdezte most Hermione. - Vagy majd ha ideér? Nem tudom, nem tudom, melyik lenne a jobb.

Rose az anyjára nézett, és szinte elmosolyodott, olyan erővel tört rá, mennyire szereti a nőt. Ő volt az egyetlen a családból, aki tudott a fiúról, akinek elmesélte – kivéve persze Hugót, akinek mesélni se kellett, hisz a Roxfortban mindenki tudta már a dolgot, akinek volt füle és szeme. Rose egy hónapja félve ült le anyja elé, és kezdett beszélni, s bár Hermione megdöbbent, nem ítélkezett, egy rossz szót sem szólt, és a mai estét is segített előkészíteni. Valójában talán még jobban is izgult, mint a lány, hiszen régebb óta és jobban ismerte Ront, mint talán bárki más. És emiatt az izgalom miatt félt Rose a legjobban. Ha az anyja sem tudja, mire számítson, akkor tényleg bármi megtörténhet.

A kérdést a csengő hangja döntötte el helyettük. A két nő egymásra bámult.

- Felmegyek és lehozom apádat. Addig kísérd be a vendégünket – mondta az anyja, és a lépcső felé indult.

Rose a bejárati ajtóhoz lépett, és belenézett a mellette álló tükörbe. Fehér arca, kitágult pupillája, remegő keze rögtön elárulta, mennyire ideges, s úgy képzelte, ha még tovább bámulja a tükörképét, még a hevesen dobogó szívét is megláthatja a ruháján keresztül. Nagy levegőt vett, és kitárta az ajtót.