Mi a Sátánizmus?

Mi is az a Sátánizmus

Az utca embere szerint

A legtöbben úgy hiszik, hogy a sátánizmus olcsó,véres mócsingok marcangolása közben ártó szándékú varázsmondókák mormolásából áll – némi temető- vagy templomgyalázással fűszerezve –, amit heavy metal zene hallgatása közben művelnek a pandamackónak maszkírozott fiatalok, akik a szokásos diszkózás, csajozás és sörözés helyett ezzel a deviáns viselkedéssel próbálnak némi izgalmat és egyéniséget csempészni a máskülönben kilátástalan és terméketlen életükbe.

A romantikusabb lelkivilágúak valószínűnek tartják, hogy a darkos-metalos fiatalokhoz képest jóval kifinomultabb, grandiózusabb szertartásokat végző titokzatos csoportokat, coveneket, azaz boszorkányköröket alkotnak a bibliai ősgonosz antiistent imádó, a mindennapi életben is befolyásos „valódi” sátánisták, akiknél az emberölés valószínűleg kötelező hobbinak számít, és akik amúgy, esetleg megbecsült, tiszteletre méltó állampolgároknak tűnnek.

A legkisebb csoportot alkotják azok, akik utánanéztek a dolgoknak, vagy csak jókor voltak jó helyen, amikor erről a vallásról hallottak.

Lássuk, ők mi mindent tudhattak meg a sátánizmusról!

A tények

A sátánista vallást 1969-ben kodifikálta az Amerikai Egyesült Államokban Anton Szandor LaVey  Sátáni Bíblia című könyvében. LaVey három évvel korábban, 1966-ban alapította meg a Sátán Egyházát, ami azóta is aktív, és sok szempontból teljesen rendhagyóan működő vallási szervezet.

A Sátán Egyházának szokatlan jellemzői közül néhány ízelítőül:

törvényesen bejegyzett és államilag elismert egyházi intézmény mivolta ellenére is adót fizet és semmilyen állami támogatást nem fogad el;tagjaitól az egyszeri regisztrációs díjon felül anyagi vagy más természetű hozzájárulást nem kér;nem emeltet közös „istentiszteleti” célra szánt épületeket sem;nem végez hittérítő tevékenységet;valódi meritokráciaként tagjait valóságos eredményeik alapján ismeri el.

A Sátán Egyházának megalakulása előtt a sátánizmus nem létezett szervezett vallásként. Noha az emberiség története során állandó gyakorlat volt az aktuális ellenségeket az egyetemes gonosz – az ábrahámita kultúrákban Sátán – nevével diszkreditálni, a legtöbb közös jellemző, amit az így gyalázottakról elmondhatunk, az, hogy önelégült, álszent emberek gyűlölték őket.

Kételkedem, tehát vagyok

Sátán – a név héberül ellenfelet, vádlót jelent – hagyományosan a „helyes útról” letérő elvetemültet jelentette, aki nemcsak hogy nem hajlandó engedelmeskedni a felsőbb – isteni – akaratnak, de pimasz lázadásában arra vetemedik, hogy kiáll a saját igazsága mellett. John Milton szavait kölcsönvéve: inkább uralkodik a pokolban, semhogy szolgáljon a mennyben.

Ahhoz, hogy valaki helyes, „istennek tetsző” életmódot folytathasson, értelemszerűen tudnia kell, hogy ehhez milyen elvárásokat kellene teljesítenie. Mivel az isteni parancsokat csak közvetitőkön keresztül lehetett megismerni, voltak, akik kételkedtek, s felismerték, hogy az isteni közlések valódi forrása mindig emberi, így ha engedelmeskenek, csupán egy ravasz embertársuk óhajainak felelhetnének meg.

A legtöbb vallás az életet elviselendő kellemetlenségnek, megpróbáltatásnak tartja, és a valódi, örömteljes létezést a halál után reméli. Hogy biztosítsák a híveik túlvilági boldogulását, a vallások lemondásra, behódolásra tanítanak. A buddhizmus például arra buzdít, hogy megbékélve ismerjük fel a valóság illúzió voltát, a kereszténység pedig elítéli a világi kincsek gyűjtését és a másik orcánk odafordítására int.

A túlvilággal kapcsolatban érdemes felfigyelni arra, hogy szinte lehetetlen megtudakolni a hívőktől, hogy pontosan mire is számítanak „odaát”, és ha mondanak is valamit, az jellemzően az evilági megpróbáltatások, nélkülözések tagadása lesz. Azt remélik, hogy a halál után már nem kell fájdalmat érezniük, nem lesznek éhesek, nem fognak fázni, nem lesznek magányosak, nem lesznek boldogtalanok. Hogy minderre miért csak a halál utáni létezésben látnak lehetőséget, az már az életellenes vallások agymosó magasiskolájának a gyümölcse.

A megerőszakolatlan emberi természet nem fonnyadásra vágyik, hanem boldogulásra. Méghozzá itt és most, hiszen semmilyen bizonyítéka sincs annak, hogy létezésünk ne csak egyszeri és megismételhetetlen szikra lenne csupán. Ezért van, hogy bár rengetegen „prédikálnak vizet”, mégis, szinte mindenki „bort iszik”, és képmutatóan él. Az, amit a vallásuknak hisznek, olyan embertelen – emberhez méltatlan, a természetével összeegyeztethetetlen – követelményeket ró rájuk, amit lehetetlen teljesíteni.

Nem adhatok mást, csak mi lényegem

Ez természetesen nem véletlen. Az emberietlen vallások épp a meghasonlással és az önutálattal manipulálva tartják hatalmukban az erre hajlamos, átverhető, kihasználható tömegeket.

Hogyan érhetjük el a legegyszerűbben, hogy az emberek bűntudatot érezzenek? Figyeljük meg, hogyan viselkednek természetük szerint, mit csinálnak, és ezeket kiáltsuk ki bűnnek!

A sátánizmusban a keresztényi hagyomány szerinti hét főbűn – bujaság, falánkság, kapzsiság, lustaság, harag, irigység, kevélység – kifejezetten erénynek számít, mert nem igaz, hogy ezek káros jellemzőink lennének, hiszen kiegészítik egymást! A falánk, lusta embert az irigység és a kevélység sarkallja arra, hogy formába hozza a testét, hogy megszépülve kedvére bujálkodhasson, a harag kiélésével egészségesen csökken a stressz miatti gyomorsavszint és a vérnyomás, és kapzsiság nélkül pedig nem volna fejlődés és szerezni vágyás sem.

|Egyenlőre információként ennyit hozok meglátom hogy hogyan alakulnak a dolgok és jövök majd további információkkal is|

Kellemes olvasást mindenkinek, remélem tudtam újinformációval szolgálni már csak ebben rövid bemutatkozás szerű  részben is