Haláltábor (külön kiadások)

Külön kiadás - Sanyi 2/2

(Az első rész a ,,Haláltábor" című könyvben található)

Ahogy zötykölődtünk a kocsival, szép lassan besötétedett. Nem tudom mióta lehettünk úton, és azt sem, hogy még mennyit megyünk. Kata már elaludt mellettem, csakúgy mint szinte az összes többi gyerek. Én nem bírtam lehunyni a szemem. Rettegtem attól, hogyha elszunnyadok akár csak 3 percre is, esélyes hogy nem kelek fel többet.
Ígyhát maradt az, hogy előre bambulok és várom hogy végre megérkezzünk.

Pár óra elteltével a kocsi csikorogva megáll. Talán kicsit elbóbiskoltam, mert ijedten kaptam fel a fejemet az éles hangra. Körülnéztem. Egy hasonló helyen voltunk, mint az a tábor, ahonnan eljöttünk annyi különbséggel, hogy ez jóval kisebb.
Ébresztgetni kezdtem (a mellettem még mindíg az igazak álmát alvó) Katát. Álmos szemét dörzsölgetve nézett szét ő is az új helyen, majd összerezzent, mikor az egyik katona elkiáltotta magát.

-Kiszállás - ordította, majd kinyitotta a kisteherautó hátsó ajtaját. Mi felsorakoztunk, és a katona egyessével emelt le minket.

-Megmutatom hogy hol fogtok aludni. Utána arra mentek amerre akartok a kerítésen belül - váltott kedvesebb hangnemre. Nem mintha el tudnánk menni bárhova is a majd 10 méter magas szögesdróttól. -most kövessetek! Kettessével, rendezetten.

Ránéztem a kis Katára, aki ijedten kapkodta a fejét hol az őrre, hol a szögesdrótra, hol a kocsira ami hozott minket. Szemében csillogtak a könnyek. Talán most rájött hogy, hogy a világ nem egy tündérmese, és korántsem az fog most történni, amit elképzelt magának.

-Sanyi! Hol van az anyukám? És miért hoztak minket vissza? Azt mondták elengednek! Hazudtak? Kik ezek? - néz rám sírva. Fogalmam sincs mit mondjak neki.

Lehajolok hozzá, hogy a szemébe tudjak nézni (ugyanis 2 fejjel alacsonyabb nálam)

-Nézd! Nem tudom hol vagyunk, de nem hoztak minket vissza. Ezek az emberek katonák. Anyukád nincs itt és nem is lesz. - válaszolom őszintén, közben megfogom a karját, és elkezdem húzni abba az irányba amerre a férfi ment. Kata nem szólt semmit ezek után.

Nem kellett sokat sétálni, maximum 20 métert mentünk arrébb. Ez a tábor láthatóan sokkal kisebb mint a másik.

Kis épületek elé vezetett minket. Az elsőnek kinyitotta az ajtaját, és én kíváncsian tekintettem be. Az ajtó után egy létra vezetett le, de csak pár métert. Alul látni lehetett, hogy 3 emeletes ágy van elhelyezve. Ez olyasmi mint egy földalatti bunker. Itt fogunk aludni? Én azt hittem hogy ugyanolyan hatalmas csarnokban.

-6 ember menjen le. Ez lesz a szobátok - rezzentem meg a férfi hangja hallatán. Mivel senki nem mozdult meg, bátorkodtam megtenni az első lépést. Elindultam lefele a létrán, ami maximum 2 méter lehetett. Utánam Kata jött, és amint leért kijelentette, hogy övé a felső ágy. Én csak megvontam a vállam. Kata után még négy gyerek jött le, akinek nem tudom a nevét. Ők elkezdenek veszekedni hogy ki aludjon felül, majd csatatérré változtatva a kis szobácskát a cipőjükkel dobálják egymást, amíg mi Katával a kislány ágyán húzzuk össze nagunkat és nézzük az eseményeket. Bő 10 perc veszekedés után végre eldöntötték hogy ki hol aludjon, és azonnal le is léptek a szobából, gondolom kimentek játszani. Mi mindketten a falat nézzük, és el voltunk foglalva a saját gondolatainkkal, amíg a kislány meg nem töri a csendet.

-Meghalunk - csak ennyit mond. Végre leesett neki is hogy mi a helyzet. Ránézek, majd pár pillanat gondolkodás után felelek neki.

-Nem. Megszökünk. Ma este mikor mindenki alszik, kiosonunk a kerítéshez. Láttam egy nagyobb nyílást. Azon te biztosan kiférsz. Talán én is.

-És utána? Hova fogunk menni? Nekem nincs otthonom, mert a katona bácsik eltűntették.

-Keresünk egy várost vagy falut. Ott csak segítenek. Ne aggódj. Nem fogunk meghalni. - magam sem hittem volna, hogy ilyet mondok. Komolyan hiszem hogy sikerülhet elszökni innen.
Vissza akarok menni Petráért. De akkor biztosan Jonas megölne. Remélem nincs semmi baja. Nagyon erős lány, és felnézek rá,hogy ennyi szörnyüség után is ami velünk történt még mindíg én voltam neki a fontos. Vajon hogy van? Bántották talán? Lehet hogy már meg is halt?
Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben.

Nem tudom mennyi idő telhetett el. Az őrök takarodót fújtak, és már mind a hatan a az ágyainkban fekszünk. Mellettem a négy fiú már alszik. Én háttal fekszek és a deszkákra meredek. Kata ébren van?

-Pszt! Kata! Fent vagy? - suttogom.

-Igen. Megyünk? - kérdezte alíg hallhatóan.

-Még várunk addíg amíg már az összes őr elaludt. Tudtommal éjszaka mindenki alszik, mivel nem tudnánk kiszökni a kerítés miatt. - erre nem kapok válszt.

Eltelik még egy kis idő. Unalmamban a perceket számoltam. 86. Szerintem mostmár mehetünk. A fiúk mellettünk már rég húzzák a lóbőrt. Nagyon halkan felkelek, és picit megrántom Kata pólóját. Ő ijedten kapja ràm a fejét. Szerintem elaludt. A számra teszem a mutatóujjam mutatva neki hogy maradjon csendben, mire bólint. Lassan, hangtalanul mászik le az ágyról. Elindulok felfele a létrán. Szerencsére nem recsegett, mintha tudta volna hogy nem szabad hangot kiadni. Nagyon lassan kinyitottam az ajtót, és félve tekintettem ki rajta. Sehol senki. Intettem a lánynak hogy jöhet, mire azonnal mellettem termedt. Olyan mint egy macska. Hangtalan és gyors. Kilépek az ajtón, és a hűvös esti levegő megcsapja az arcom. Érzem az éjszaka különös illatát, amit sosem tudtam mihez hasonlítani vagy megmagyarázni. Megkerülöm a kis építményt, ami mögött rögtön a kerítés van. Kata követ. Nem telik sok időbe mire megtalálom azt a rést, ahonnan hiányzik egy kerítésdarab.

-Te menj először. Ha kiértél várj meg annál a bokornál - mutatok a tőlünk a (kerítésen kívül) csak pár lépésre elhelyeszkedő tujára. A kerítésből szögesdrótok állnak ki, úgyhogy megpróbáltam minél jobban arréb húzni Kata előtt. De még így is felszisszen ahogy azok belevájnak a testébe. De csöndben marad. Tűri. Pár pillanattal később már a kerítés túloldaláról néz vissza  rám. Végigmérem. Haja kócos, ruhája szakadt és véres. Kezén patakokban folyik le a vér.

-A bokorba! -utasítom. Nem kell kétszer mondani, azonnal futni kezd, és eltűnik a sűrű ágak között.

Most én következem. Sosem izgulzam még ennyire. Még akkor sem, amikor a léc alatt kellett átmennem. Mintha ezer éve lett volna.

Szívem majd kiugrik a helyéről, amikor ismét széthúzom a kerítést. A drót azonnal elvágja a kezemet. Egy lábbal kilépek a szabadságba, ami újabb vágásokkal jár. El sem hiszem megszöktünk. Préselem át magam a kerítésen, nem törődve a fájdalommal. Már majdnem kint vagyok, amikor egy éles dörrenést hallok. Először nem fogom fel hogy mi volt az. Aztán egy hideg érzés fut végig az egész testemen. Lelőtt valaki. Nem tudnám megmondani hogy hol ért a találat, mert nem érzek fájdalmat. Csak hideget. Nagyon hideget. Gyerekek sikoltását hallom a háttérben, miközben már a földön fekszek. Nem fáj. Végre nyugodt vagyok. Vége van. Vége az összes borzalomnak.

Sziasztok! Itt lenne Sanyi befejezése. Még az előző könyvben indítottam szavazást hogy mi legyen a story vége és a kettesre (azaz erre) szavaztatok a legtöbben. Remélem tetszett és kellő izgalmat vittem a történetbe. Ne utáljatok a vége miatt!
Úgy tervezem, hogy a következő történet Jonasról fog szólni, és hogy mi történt ami miatt felszívódott mindenki.