Szívdobbanás

Pattogó tűz, égető, narancssárga lángnyelvek csapnak a hűvös, éjjeli levegőbe, apró parázsdarabokat szórva a magasba. Mind ott ülnek, ők, a véletlen által összehozott hét fiatal. Csend van, a távolban egy kutya nyüszít, az őket körbevevő fák némaságba burkolóznak, egy-egy elhaló tücsökciripelés csendül fel olykor. Magukba fordulva elmélkednek; múltról, jelenről, jövőről, sorsról és véletlenről, utakról, univerzumokról – különböző, a legvégén mégis egybe fonódó apróságokról.

Nem gondoljátok, hogy nekünk több feladtunk van az életben, mint átlagosan tengetni a napjainkat?

Barátokra, testvérekre, családra találtak egymásban, célokra, boldogságra, valóságra és álomra, világra és értelemre, sőt, életre. Egyszerre rezdülnek, egyszerre lélegeznek, a szívük is ugyanazt a monoton ütemet diktálja a bordáik közé zárt védelemben, egyre gondolnak, szavak nélkül olvassák egymást, egyetlen pillantással a másik lelkéig képesek hatolni.

Azon a napon másképp vert a szívem; éreztem, hogy történni fog valami rendkívüli. Múltkor megpróbáltam egy ritmust beépíteni a dalba. Tudtam, hogy ismerős valahonnan.

Évekkel a hátuk mögött emlékeznek, adnak hálát minden közös percért, és remélnek egy a mától is szebb holnapot, egy esztendők múlva is kitartó, szakíthatatlan köteléket, amire támaszkodva az esetenként fellépő fizikai távolságot is képesek lesznek könnyedén áthidalni.

Az első naptól kezdve, mintha már ismertelek volna titeket. Mintha már réges-rég találkoztunk volna.

Szerteágazó gondolataik elérnek a közösen megalkotott taktusokig, a szóról szóra átismételt dalszövegekig, a betűről betűre megírt sorokig, amiknek minden hangja igaz fájdalom, boldogság, szerelem, gyűlölet, szeretet, könny és nevetés, édes és keserű emlék megörökítése. A sok átvitt értelemben használt kifejezés, a szó szerinti jelentés mögé bújtatott, titkos kiáltás.

Ez a végzetünk, ezt kell tennünk. Milliókat és magunkat megmenteni a legfőbb kapcsolóelemmel: a zenével.

Közös sikerek, ismertség, hírnév – minden adott, mindent elértek, amiről valaha álmodhattak, annak a sokszorosát is, és ők hálásak, hogy is ne lennének azok. Kaptak viszont valami sokkal gyönyörűbbet, ami fényesebben ragyog, mint bármilyen díj vagy trófea: egymást.

Mintha a sors akarná. Találkoznunk kellett, de ezzel még nincs vége – többet kell elérnünk, saját univerzumot alakítani, hogy a következő életünkben is könnyedén rátaláljunk egymásra.

Micsoda szerencse, hogy találkoztak, részt vettek a meghallgatásokon nagyot álmodó tinédzserkoruk hajnalán, nem adták fel, nem léptek ki, nem döntöttek az átlagos életbe vetett bizalom útján. Engedték, hogy a zene üteme, a rá begyakorolt táncelemek először testük apró mozzanatait összehangolja, majd ez elméjük rejtelmeit is egybefonja.

Amióta részei vagyunk egymás életének, hiszem, hogy minden lehetséges. Egyetlen valamiben viszont soha többé nem fogok hinni: a véletlenekben.

Ha azt állítják, ők lelki társak, keveset mondanak, ezzel pedig tudatuk mélyén mind tisztában vannak. Kifejezhetetlen szellemi kötelék fűzi őket a közelnél is közelebb a létük minden elfolyó percében. Felvették egymás szívének dallamát, azon a borongós délutánon, ezt a ritmust megtartva pedig közös utat tapostak ki maguknak, egymás kezétől soha el nem szakadva, véget vetve az addigi bolyongásnak, szenvedésnek, bizonytalanságnak és elveszettségnek, a megmagyarázhatatlan, folytonos hiánynak. Hiszen mind érezték, egyikük sem találta a helyét ebben a hatalmas világban, ami szinte összeroppantani készült őket, mindaddig, míg egymásban értelemre nem találtak; végül pedig túlnőtték a korábban őket elnyomó valóságot. Ábrándoztak a világegyetemről, a végtelenről, és mindezt meg is kaphatnák – nekik azonban nincs már szükségük a számtalan galaxisból álló űrrendszerre. Egyetlen helyen érzik magukat jól, a saját Univerzumukban, ahol talán minden órában egy újabb csillag fénye gyullad meg, hogy beragyogja őket, ezzel folyton tudtukra adva: közösen célt értek, e világi küldetésük jelentős részét elvégezve, de végtelen történetük befejezéséhez soha nem megérkezve.

Tudjátok, mi az, amiben biztos vagyok? Hogy nekünk ez lett rendelve. Nem csak most, nem csak ebben az életben – az előzőben és a következőben is. Bármi is legyen ez, nevezhetjük sorsnak, univerzumnak, végzetnek, hatalmasabb, kozmikus erőnek, ez nem véletlen. Túl rendkívüli, hogy az legyen.