Kötéltánc (marvel.stucky)

Kötéltánc

- Bucky, NE!
Bucky nyúlt felé, a szeme végtelen-kék, a szeme fehérjében rózsaszínes sáv, mindig, mindig könnyes, és az arcán semmi más, csak döbbenet, ahogy Steve felé nyúló keze nem éri el az övét. Csak egy pillanat, ahol egymásba-kellett-volna-görbülnie az ujjaiknak, a pillanat, ahol meg kellett volna történnie, és nem történik meg. Aztán Bucky zuhan, és ő csak néz utána, a teste egy merő görcs, a keze ráfagy a karikára a magasban, aztán ott van Bucky összetörve, a fél karja furcsán görbül maga alá, és rengeteg, rengeteg a vér.

- Steve? Figyelsz?
Steve felrezzen a borzasztó emlékek közül, és kifejezéstelenül mered a vele szemben ülő Bucky arcába.
- Figyeltem, Buck. A válaszom: Nem.
Bucky kedves napsugár-arca elborul.
- Miért?
- Még te kérdezed? – fakad ki Steve – Hiszen majdnem megöltelek! Leestél! Nem kaptalak el! Meg is halhattál volna. Majdnem elvesztetted a fél karod.
Bucky az ujjaira mered a bal kezén, karcsú-erős csuklójában varratok nyoma, és megbillegteti az ujjait, egyiket-a-másik-után.
- De nem vesztettem el. – teszi hozzá. – Nem a te hibád volt. Nem ugrottam elég nagyot. Kérlek, Steve. Azt mondják, ha baleset után rögtön nem állsz vissza, amint képes vagy rá, akkor véged, akkor soha többé nem fogod újra kezdeni.
Steve beharapja az ajkát, befalja a tekintetével a tényt, hogy Bucky ott guggol előtte, míg ő a földön nyújt, és él, és egészséges, és mosolyog rá.
- Fury nem engedné meg, hogy visszaállj. – mindig ezt csinálta. Sose tudott szemtől- szemben ellentmondani Buckynak, ilyenkor mindig Furyra kente az egészet. Végülis ő vezeti ezt a társulatot. Vigye el a balhét is ő.
- Ó dehogynem – vágja rá diadalmasan Bucky – Furynak érdeke, hogy a jubileumi gálaműsoron lássa a közönség a közös számunkat. Kikérte az orvosok véleményét. Már jól vagyok, Steve.
- Hagyj nekem békét, Buck – rázza le rosszkedvűen Steve, mikor már nem jut több kifogás az eszébe – Nem. Nem bírom elviselni a tudatot, hogy miattam zuhantál. Most pedig hagyj készülni.

- Miért engedi, hogy visszaálljon? – esik Furynak a lakókocsijában – Majdnem meghalt! Miattam!
- Hátrébb az agarakkal, Rogers – utasítja rendre Fury – Barnest, mint tudja, egyelőre csak színpadi asszisztenciára hívtam vissza. Táncosnak. Semmi föld fölötti produkció. De Barnes artista, ami azt illeti, tudja magáról, hogy megy ez, nem arra született, hogy a talajon táncolgasson. Visszavágyik a levegőbe az artista számaiba, de azt mondtam, csak akkor engedem vissza, ha maga bevállalja vele a közös számukat újra. Se egyedül, se mással nem fogom engedni. Szóval ez magán múlik.
Steve csak hápogni tud a döbbenettől, fázósan összeborzong a vékony köntös alatt, amit csak úgy magára kapott a trikó-rövidnadrág kombóra.
- Nem tudom elhinni, hogy ekkora felelősséget rakott rám.
- Rogers. Maga a legjobb artistám. Magában bízok, hogy meg tudja ítélni, hogy Barnes visszaállhat-e, és bízok abban is, hogy maga vigyázni tud rá. Nem akarok még egy olyan balesetet, mint a múltkor.
- Akkor miért bízza rám? – fújtat Steve – Nagyon jól tudjuk, hogy én okoztam azt a balesetet is.
Fury vállat von.
- Az nem maga volt. Barnes nem ugrott elég nagyot. Ezt ő is beismeri, én is láttam, a fenébe is az egész társulat látta, nem tudom, mit problémázik ezen. Szedje már össze magát. A döntést a maga kezébe adtam. Egy hete van eldönteni.
- Nem lesz az későn? - vonja fel a szemöldökét Steve, de csökken az ellenállása, tudja jól, hogy Furyval kár vitatkozni – Bucky még nem is kezdte el a….
- Nem. Ismeri Barnest. Azóta is a számukra edz, mert ő tudja, hogy maga bele fog menni.

Aznap az előadáson, mikor felemelkedik a karikán a közönség feje fölé, az egész társulat feje fölé, ő, mint a görög mitológia Napistene, a keze még görcsösebben kapaszkodik a karikába, még át is fut a fején, hogy elég magnéziumot kent-e rá, erősen tart, nem lesz baj. Lesandít, a tánckar most mind az ő főpapja, Bucky arca kicsit még jobban sugárzik, mint a többieké, mikor ránéz.
[Bucky a földön. A szeme csukva. Csak. Fekszik. A vértócsában. ]
Nem, nincs így, Steve, szedd össze magad. Bucky jól van, csupa tűz és elevenség, a teste tiszta ín és izom, egy összenyomott rugó.
A tekintetében vágyódás.
Bucky nem arra született, hogy a földön járjon. Szárnyaszegett madár, és Steve az, aki elvághatja a lábára kötözött zsinórt, hogy újra repülhessen.
Sóhajt a magasban, hátradől a karikában, a közönség megfagy egy pillanatra, de csak átpördül rajta, olyan könnyedén, mintha világéletében ezt csinálta volna, és újra a kiindulóhelyzetében van, talpra szökken a karikában, és kifeszíti magát, mintha ezer sugárral szórná a fényét, miközben a porond másik oldalán Natasha Romanoff érkezik, ezüst fátyolba burkolva, mint a Hold. A karikája Steve mellé lendül, kecsesen, könnyedén mozdul benne, úgy kerekíti a mozdulatait, hogy a fátyol még jobban ívet rajzoljon köré, és ahogy pörög, ezüst csillagok hullanak ki a fátyla ráncaiból.
Steve átnyúlna érte, de esni készül; majd újra megkapaszkodik, újra megbillen: a Nap és a Hold nem találkozhat soha. Csak egy pillanat van, amikor egymáshoz érhetnek, ezt mutatja a két karika egymással inverzben lévő mozgása, két külön röppályán.
Natasha, a Hold végül a megfelelő pillanatban átnyújtja a lábát Steve karikájába, és a férfi megragadja az övét, egy pillanatra összesimulnak, hogy a másikban megcseréljék egymás karikáját, és újra elszakadnak egymástól – helyet cseréltek. A közönség ujjong.
Wanda Maximoff áttetsző rózsaszín ruhában érkezik, vörös hajkoronája csak úgy lángol a reflektorok fényében: A Nap és a Hold pillanatnyi nászából megszületik a Hajnal.