Tears of the Sea

Perselus

Ez egy rövid egyperces, E/3-ban íródott, főként gondolatokat, érzéseket ír le. Eredetileg egy nagyobb mű egésze lett volna. Az időszak (amibe elkaluzol): a Potter-pár halála utáni elszámoltatások.

***

Nem! Nem és nem!Semminek nem maradt értelme. Az élete. A tettei.

Emlékszik a suttogásra. Arról pletykáltak, hogy a Sötét Nagyúr megsemmisült. Meghalt. Nincs többé. 

Ünnepeltek. A pálcák szikráztak, a baglyok eszeveszett tempóban röpködtek az égen. Fényes nappal! Eddig azt hitte, hogy csak a muglik ostobák. De lám, íme a bizonyíték, hogy varázslók és boszorkányok lehetnek ostobák. Mit számít nekik két ember élete, ha megmaradt az övék? Mit számít... Neki mindent. Az életét tette kockára, hogy megvédje a szerelmét. A szerelmének az életét. Ezért a sajátját is. Hiába tagadta annyi időn át, hogy mennyire szereti. Igen. 

Szeretett egy nőt, A NŐT, amennyire csak lehet. A legtisztább és legmélyebb szerelemmel, ami csak a legőszintébb barátságból alakulhatott ki. A sors furcsa fintora, hogy ők ketten egymás teljes ellentéteivé váltak. A sors furcsa fintora, hogy azt bántjuk meg, akit a legjobban szeretünk. A sors furcsa fintora... 

Elhitette saját magával is, hogy nincs egymásra szükségük. Jobb lesz így. Addig ismételte magában, míg végül elhitte, hogy elfogadta a sorsát. 

A Sötét Nagyúr pedig döntött. Mintha álomból ébredt volna. A szavaival kinyitotta az ő, Piton rejtett szelencéjét, szabadjára engedve mindent, ami benne volt. Barátság, szerelem, nevetések - azokból az időkből, amikor nem számított semmi. Az volt a fontos, hogy ketten, ő, Perselus és Lily ott ültek a Fekete-tó partján és nevettek. Nem számított a többi griffendélessel szembeni ellenérzés, nem számítottak a hátrahagyott szülők, a vérük tisztasága, ahogyan az sem, hogy másfelé tart az útjuk. 

És lám, végül, ha teljes titokban is, de mégis egy oldalra kerültek. Mert érte ezt is vállalta. A titkokat, a korábbi célokkal, eszmékkel való szembefordulást. Lily még úgy is képes volt csodát tenni vele, hogy nem írt neki, nem beszélt vele, nem is nézett rá - évek óta, talán már nem is emlékezett rá. 

A furcsa az volt, hogy neki, Perselusnak egyáltalán nem esett nehezére megtenni. Mintha az a kis titkos ládika beszippantotta volna a korábbi céljait. Eltűnt minden - csak Ő létezett már. És a hiánya. És azok a mandulavágású, zöld szemei. A szemei, amik állítólag tovább élnek a fiában. 

Tisztában volt a feladata nehézségével. Nem egyszer állt közel a lebukáshoz is, de végül csak az számított, hogy milyen fontos dolgot hajt végre, méghozzá sikerrel. Sikerült neki, mert azt védte, aki még a saját, rongyos életénél is fontosabb volt neki. 

Erre valaki - egy mocskos áruló- keresztülhúzta a terveit! Mégis kinek képzeli magát ez a Black?! Ítéljék el! Szippantsák ki a lelkét a dementorok! De még ez is hiába... Őt már nem hozza vissza semmi és senki. 

A lelke mélyén pedig azt is tudta, hogy Black megbüntetése sem lesz elég. Nem hoz lelki megnyugvást neki, mert az, akiért mindenét feladta már sosem tér vissza az élők sorába. 

... Lily ... 

Bárcsak visszahozhatná az életbe a nőt... az, és csak az ragaszthatná össze porrá zúzódott lelkét, vérző bensőjét.

- Perselus Piton, magát minden vád alól felmentjük - hangzott a nyilatkozat Barty Kupor szájából.