Publius

Első novella: Publius

Mikor bezáródott a fényesen csillogó, nemrég lakozott diófa kapu, lehangoltsága megduplázódott. Semmi értelmet nem talált az úti céljában. Szeretne végre a jelennek élni, a múlt fölöttébb szokatlan világából kilépni, de egyedül erre még képtelen. Csupán ez adott okot arra, hogy késő délután a tornyosuló gomolyfelhők alatt, melyek félhomályba burkolják a keskeny utcákat, s egyforma, szomorú szürkére festik a világot, elinduljon. 

Gyászos hangulatát ruházatával is tudtára akarta adni a szembejövő arcoknak. Keskeny lábfejére éjfekete saru simult, mely épphogy kikandikált az apró, tétova lépések során a hosszú, sötét ruha alól. A hatás azonban elmaradt. Hihetetlen módon nyoma veszett az életnek. Komor házfalak emelkedtek a feje fölé, mélyen ülő ablakszemekkel. A párkányokról hiányoztak a muskátlik, begóniák, s a színek, mintha magukkal vitték volna gyökerestül, cserepestül, ládástul a tarka sziromleveleket, és ezzel együtt az összes színt, melyek boldoggá tehetnék az emberi lelket. 

Arra az útba eső, estétől már rég megfosztott padra rogyott le, mely egy illatozó hársfa alatt pihent. Mint aki nehéz terhet cipel, oly megkönnyebbüléssel sóhajtott föl, ahogy kényelmesen elhelyezkedett. Először lehunyt szemmel nyugtázta az őt körülvevő csendet, békességet. Aztán tágra nyílt pupillákkal pásztázta a világot, hogy rátaláljon valamire, ami úgy indítja el az emlékezés ösvényén, mint Proust-ot a combray-i teába mártott madeleine. Csakhogy ez számára nem éveket, évtizedeket jelentett, hanem több mint százhetven évet. Az a bizonyos 1838-as esztendő, a titkok, csodák napjait rejti. Valahonnan langymeleg szellő keveredett ide, s óvatos érintéssel cirógatta végig egész testét. Vérkeringése szárnysebességre kapcsolt, annyira vágyott a sokáig csupán éjszakai álmában megjelenő utazásra. Nem akar ez elől menekülni, már a nappalaiba is beengedte. Most görcsösen megkapaszkodik a pad szélében, a kékes véralagutak szinte áthasítják a halovány bőrfelszínt, és a nyári fuvallat mézes hársillattal tölti meg a levegőt. 

Aspasia már Publius mellett üldögél a kert legbékésebb zugában. A kissé rozoga, de annál becsesebb padot maga Publius készítette egy kiöregedett almafa darabjaiból. Mindig azt mondta, aki erre leül, az részesül a fa bölcsességéből. A víziónak ebben az időpontjában valahogy ez nem sikerült. A férfi homlokát a gondok súlya ráncolja. 

Mi végre történik mindez körülötte? A leány, aki mellette ül, teljes káoszt keltett abban a filozófus, higgadt főben, amit majdnem ötven éve hordoz méltósággal a nyaka. Mily kecses, mily angyali teremtmény Aspasia! Csontsovány kezei mintha lángra akarnának lobbanni, úgy izzottak, amint teljes erőből megragadták a göcsörtös pad széleit, s közben igencsak késztetést éreztek az iránt, hogy megérintsék a lányt. Hogyan tovább? Annyira hozzászokott a magányhoz, a könyvek megsárgult lapjaihoz, a száradó tinta illatához, az özvegy sógornőjének túlbuzgóságához, szigorú tekintetéhez, a falu nyakas, oly igen hajthatatlan természetéhez, a hangzatos, bölcselkedő beszédekhez. Íme, itt lőn mellette Aspasia, a doktor lánya, s most szégyenleni kezdi komor külsejét, mely mindig szunnyadásra késztette benne a férfit. S merre induljon? Visszahozta a halál kapujából. De nem hálát érez iránta, hanem sokkal nemesebb hevület kerítette hatalmába, olyan amit férfi érez hölgye iránt. Publius a férfi, hölgye Aspasia. Ez nem pillanatnyi szeszély, fellobbanás, a felröppenő pillangó mulandó képe. Ez sokkal mélyebbről fakadó, szerteágazó, alattomos módon mindent behálózó érzés. Még gondolatban sincs merészsége ahhoz, hogy ezt nevén nevezze, mégis engedi átsuhanni egy szempillantásnyira: szerelem. 

- Látom kegyed tekintetét elcsente tőlem a szőlőkarót gyógyító tollas doktor. Mennyi virtus fér el ebbe a kis jószágba! És Ön, törékeny teremtés, ifjon több hevülettel bír, mint bármely férfiember. Apjaurát helyettesítő öreg doktor már átadott az égieknek. S jött egy angyal, ki varázsolt jelenlétével, teáival, gyógyító érintéseivel. És Anna asszony szavaival élve, szemérmetlen is, mert kegyed képes volt egy testileg megtört, lelkét majdnem kilehelő félpőre férfiemberrel kettesben lenni. Aki előtt akkor már lassún elkezdtek megjelenni életének mozaikképei. - Halovány mosoly villant föl sápadt, meggyötört arcon.