Novellák

Csütörtök este

- Halkabban már, te istenbarma! – az éles felkiáltás fojtott motyogássá halkult.

Ezt két férfi közt lezajló, igen kényelmetlen párbeszéd előzte meg. Azaz kinek mi, egyiküknek bizonyára nem volt annyira zavarbejtő a téma, ha képes volt hét ember füle hallatára tisztán és érthetően közölni, hogy beleállította a vasvillát az anyósába.

A két alak egy Isten háta mögötti állomáson szállt fel a vonatra, csatlakozva a fapados kocsiban ücsörgő hat utashoz. Az idősebb egy zömök úr volt, a másik figura hórihorgas, csenevész.

Aztán elindult a beszélgetés. Furcsa egy felütés volt, szó se róla, hogy a fiatalabbik megkönnyebbülten sóhajtva nyúlt el az ülésen, és megjegyezte:

- Végre nincs az a vén szatyor! Istenem, de jó...

- Az anyósod?

- Az ám. – a hangjából ítélve széles mosolyra húzódott a szája.

- Meghalt? Nem is mondtad. – csodálkozott a társa.

- Azért, mert ma múlt ki.

- Na... beszélhetnél egy kicsit kedvesebben is róla. – dorgálta morogva a fiatalt.

- Ne gyere nekem ezzel, ha te is vele éltél volna két évet, nem így állnál hozzá. – a szemét forgatta.

- Ha te mondod... de hogy történt? Rosszul lett?

- Á ugyan, az a bányarém gond nélkül elélt volna még vagy száz évet, ha nem zárom rövidre.

A kocsiban érezhetően megfagyott a levegő. Ahogyan az idősebb úr szíve kihagyott egy pillanatra, az utastársaik is felfigyeltek - kivéve a tizenéves fiút, aki zenét hallgatva bambulta a mellettük elsuhanó tájat.

- Mi.. mi az, hogy rövidre zártad? – kérdezte halkan és óvatosan.

- Úgy, ahogy mondom. Az idegeimre ment, úgyhogy mikor kora reggel megint jött a hülyeségeivel, beleállítottam a vasvillát.

- Viccelsz... ugye? – az úr hangja ijesztően komolyra váltott, megformálva az irányukba fülelő öt utasban kavargó kérdést.

- Most mi bajod? Ha azt mondom, hogy kicsináltam, akkor kicsináltam! – hangosabban és ingerültebben kiáltott a kelleténél, ezért a társa sebes mozdulattal befogta a száját és rárivallt.

Jó néhány percig csak a vonat kerekeinek zakatolását lehetett hallani. Mindenki lélegzetvisszafojtva ült a helyén, mozdulni is alig mertek, és a nyomasztó légkört érzékelve a tizenéves feljebb tekerte a hangerőt.

Lassan a hórihorgasnak is eljutott az agyáig, hogy mit mondott és hogyan mondta. Beharapta az ajkait és félve sandított el az utasok irányába, akik mintha meg se hallották volna az eddigieket: ki az ablakba igyekezett beleolvadni, ki a könyvébe, ki a telefonjába. A szerencsésebbek még kívül is estek a látószögén. Tanácstalanul nézett az idősebb úrra, akire aztán nézhetett, mert ő ugyanannyira nem tudta hova tenni, mint az utastársaik. A csönd nehéz lett, egyre fojtogatóbb, aztán nagy robajjal kinyílt a kocsi ajtaja.

- Jó estét kívánok, jegyeket, bérleteket...