Viszonzatlanul

~3~

Jelenleg a UA egyik edző területén vagyunk és hallgatjuk ahogy Aizawa-sensei unott hangon sorolja fel hogy kik lesznek párba mivel párbajozni fogunk.

-Nakamura Fuji-Kaminari Denki.-hallottam meg a nevem és csenden oda sétáltam a Pikachu mellé. Amúgy a párok így néztek ki: Yuga -Uraraka, Tsuyu-Iida, Mina-Ojiro, Kaminari-Én, Kirihima-Sero, Koda-Jiro, Tokoyami- Todoroki, Sato-Shoji, Hagakure-Momo, Bakugou-Mirodiya-Mineta. Szerintem minden lány megkönnyebbült hogy nem kell egy csapatban lennie a perverz szőlővel.

-És most mindenki menjen egy kialakított helyre.-mondta a sensei. Én mosolyogva elindultam egy tetszőleges négyzet alakú pálya felé nyomomban a Pikachuval. Mindenkin a hős ruhája van, az enyém egyszerű szürke kezeslábasból, acélbetétes bakancsból ami el van látva egy lépés könnyítő cuccal ami annyit tesz hogy nem lehet hallani hogy merre megyek, egy levegő szűrős maszkból(tudjátok ami olyan mint egy gáz maszk viszont csak a szádat meg az orrodat takarja) és egy hőkamerás szemüvegből áll. Kaminari-kunnal beálltunk egymással szembe támadó állásba és vártuk a jelzést hogy kezdhetjük. Miután mindenki talált magának helyet a sensei belefújt a sípjába ami a meccsek kezdetét jelezte. Pikachu egyből árammal támadott amit egy magasba ugrással kikerültem és amit földet értem létrehoztam a legsűrűbb ködöt amit tudtam. Láttam a hőkamerán hogy elkezd forgolódni engem keresve, hangtalanul elkezdtem felé futni majd amikor oda értem kigáncsoltam. Megint támadott viszont most későn kapcsoltam és megrázott az áram, enyhén lihegve a földre estem halványan elmosolyodtam és és bénítóvá tettem a ködöt. Szépen lassan elé sétáltam és kilöktem a pályán kívülre azaz csak löktem volna mert elkapott egy köhögő roham.

-Ne most.-motyogtam két köhögés közben. Térdre estem és a szám elé raktam a kezem, csak azon kattogott az agyam hogy most mindenki rá fog jönni a betegségemre. Erőtlenül felnéztem Kaminari-kunra aki csak aggódva nézett rám. A köhögés közben nem bírtam a ködre koncentrálni így az lassan eloszlott ezzel elengedve a Pikachut aki csak aggódva térdelt le mellém. Már egy jó ideje köhögtem mire megéreztem a kezemben a virágot és a vérem. Könnyes szemmel néztem körbe és láttam hogy mindenki abba hagyta a harcot és aggódva engem figyel. Aizawa-sensei oda jött hozzám és fel akart segíteni, de én megelőztem felkeltem a földről és szép lassan elindultam a koli felé. Hallottam ahogy a többiek megrohamozzák kérdésekkel a senseit és Kaminari-kunt aki közelről látta ahogy felköhögtem a virágot. Vissza érve a koliba felrohantam a szobámba kulcsra zártam az ajtóm és a földre esve zokogni kezdtem. Kiderült a betegségem. Az egyetlen dolog aminek nem kellett volna. Remegő kézzel elővettem a telefonom és tárcsáztam anyám számát aki egyből fel is vette.

-Mi a baj kicsim?-kérdezte aggódva.

-Kiderült.-motyogtam a készülékbe.

-Hogyan? Te mondtad el? Ki jött rá?-tette fel egyből a kérdéseket mire én az egészet elmondtam a csatát, a majdnem győzelmet és a végét. Mire befejeztem megint kitört belőlem a sírás.

-Anya én nem akarom hogy szánakozva nézzenek rám vagy máshogy bánjanak velem csak mert beteg vagyok.-mondtam neki akadozva.

-Nyugodj meg nem fognak máshogy kezelni, de kérdezősködni fognak arra készülj fel. Nekem viszont mennem kell viszem az öcsédet dokihoz. Szia.-mondta majd le is rakta. Ő már csak ilyen elmondja amit akar közbe jön valami és egyből otthagy. Felkeltem a földről és a kukához mentem azzal a szándékkal hogy kidobom a virágot, de az már nem volt a kezemeben gondolom valahol kiesett. Oda sétáltam az ágyamhoz és ledőltem rá majd a plafont kezdtem nézni.

~Délután~

Nem mentem már vissza az órákra nem akartam látni az osztály szánakozó tekintetét. Hallottam ahogy a többiek vissza érnek a koliba. Pár perc múlva kopogást hallottam.

-Menj el!-szóltam ki elég hangosan ahhoz hogy az ajtón kívül lehessen hallani.

-Na-chan nyisd ki kérlek az ajtót.-hallottam meg Mina hangját.

-Kérlek, mind aggódunk érted.-folytatta Jiro.

-Nagyon megijesztettél minket-mondta Kaminari.

-Kérlek szépen nyisd ki.-kérte Kirishima.

-Csak szeretnénk veled beszélni.-morogta Bakugou.

-Kinyitom egy feltétellel.-szólaltam meg egy kis hallgatás után.

-Mi lenne az?-kérdezte kedvesen Midoriya.

-Nem fogtok máshogy viselkedni velem és nem fogjátok kérdezgetni hogy jól vagyok-e.-mondtam miközben az ajtóhoz sétáltam.

-Hai.-mondták egyszerre én pedig elfordítottam a kulcsot a zárban és kinyitottam az ajtót. Lassan vissza sétáltam az ágyamhoz leültem törökülésbe és figyeltem ahogy mindenki bejön és leül valahova. Miután mindenki elhelyezkedett arra vártam hogy valaki feltegye az első kérdést. Pár perc néma csend után Deku-kun törte meg a csendet.

-Mi is ez a betegség pontosan?-kérdezte halkan és félve. Én csak keserűen elmosolyodtam és belekezdtem.

-A betegség neve Hanahaki, annyi a lényeg hogy a szívemben növő virágok ha viszonzatlan szerelmet éreznek-itt szomorúan elhúztam a számat-a normálistól eltérően a légcsövem felé kezdenek nőni. Ha nem csinálok semmit ellene akkor felköhögöm a virágot és ha továbbra se csinálok semmit akkor belefulladok a virágokba.-mondtam könnyes szemmel amit próbáltam gyorsan kipislogni.-Hagyok időt felfogni.-csöndben körbe néztem és vártam. Pár perc múlva mindenki felfogta amit mondta így folytattam-A virágok fajtája a szerelemtől függ amilyen a szerelem olyan virágot köhögök fel ami azt jelenti pl első szerelem: Azálea.-mondtam és vártam a következő kérdést, amit Kirishima tett fel.

-Mióta tudod hogy beteg vagy?

-Alsó-középiskola.-válaszoltam majd elkezdtem mesélni.-Egyik órán nagyon elkezdtem köhögni majd egy idő után valamit éreztem a kezemben lenéztem és egy virág volt az. A tanár amint meglátta mentőt hívott ami bevitt a legközelebbi kórházba, egész nap vizsgáltak mire nap végére közölték hogy mi a bajom. Lehetett volna csinálni egy műtétet de akkor semmi érzelmem nem maradt volna. Máig emlékszem anyám zokogására, apám könnyes szemeire és az öcsém sírásra görbülő szájára. Utána napokig alig bírtam enni nem bírtam felfogni az egészet, most már hozzászoktam.-sóhajtottam egyet és körbe néztem mindenki döbbenten ült. Mellettem Bakugou ült aki egy idő után egy zsebkendőt nyújtott felém mire én értetlenül néztem rá. Megrázta a fejét és letörölte a zsebkendővel a könnyeimet (ismételten észre se vettem hogy sírok). Miért nehezíti meg még jobban? Tudom hogy nem tudja hogy bele szerettem de akkor is. Úgy se fog szeretni én meg valószínűleg belefulladok a virágokba. Erre a pár gondolatra újra kitört belőlem a zokogás.

Nem tudom hogy valaki ilyenkor megnézi-e de kirakom. Amúgy 1004szó lett. Ez az eddigi leghosszabb rész.