In memoriam of...

   - Sajnálom, de már több szervére is átterjedt, nem tudjuk megmenteni. A legjobb az lenne neki, ha elengednék. – A fehér ruhás férfi szomorú pillantást vet felém, majd zokogó családomra. Miért ilyen szomorú mindenki? Nem akarom őket boldogtalannak látni. Talán én vagyok az oka? Legkisebb gazdám leguggol mellém és szorosan a karjaiba zár, könnyei eggyé válnak ápolt bundámmal. Naa, ne sírj kicsi ember, én itt vagyok neked. Csak tudod, nagyon szédülök, ezért nem pattanok fel, hogy összenyalogassam puha kis arcodat. De ne aggódj, amint meggyógyulok, ígérem, megint ugyanolyan eleven leszek, mint régen.
   Emlékszel az első együtt töltött napunkra? Ölben vittetek haza, én pedig anyukám után sírtam egész úton. Nagyon féltem egyedül az első estémen, de bent aludhattam végül veletek a pihe-puha kanapén. Onnantól kezdve én is a családotokhoz tartoztam. Mindent együtt csináltunk eddig, világot látni is magatokkal vittetek. Kutya jó dolgom volt egész életemben. De miért sírsz még mindig, kis családom? Talán nektek is olyan fájdalmaitok vannak, mint nekem? Nagyon remélem, hogy nem, ezt nem kívánom még a macskáknak sem. Mindnyájan simogattok, ez jól esik. A legjobb dolog a világon, amikor a gazdik szeretgetnek. De kezdek megijedni, miért nem mosolyogtok rám? Rosszat tettem volna? Hiszen napok óta nem is néztem a gondosan nevelgetett virágaitok felé; nem ástam egyetlenegy gödröt sem; nem szaladtam ki a kapun, amint kinyílt résnyire; és még csak ugatni se ugattam éjjelente. Nem volt erőm hozzá. Vagy talán az a baj, hogy nem vacsoráztam mostanság rendesen? Én mindent megpróbáltam, higgyétek el, de egy falat sem ment le a torkomon, nem volt étvágyam, a pocakom is fájdogált.
   Nem értem miért zokogtok, nem tudom mi vár ránk a következő percekben. De most már kezdem sejteni, hogy valószínűleg semmi jó. Ugye nem akartok megszabadulni tőlem? Ugye nem küldötök másik gazdikhoz? Én titeket akarlak egész életemben őrizni, nem mást. Szükségem van rátok, több időt szeretnék veletek tölteni, ennyi nem volt elég! Idegesen feltápászkodom a hideg kőpadlóról, de azzal a lendülettel vissza is rogyok rá. Kétségbeesetten pillantok a nagy gazdi felé, és ekkor megértem. A tekintete, és ahogy lassan, óvatosan vakargatja puha füleim, mindent elárulnak. Úgy nézünk egymásra, ahogy még soha ezelőtt. Közel hajol hozzám ő is, a fülembe suttog. Bármit is jelentsenek hozzám intézett szavai, tudom, hogy nyugtatgatni próbál. Hogy minden rendben lesz. De a hangjából áradó félelem engem is átjár. Meg fogok halni. Innen már nem megyek sehova. Nélkülem fognak hazamenni, egy üres nyakörvvel, egy üres udvarba. Nem várhatom őket soha többet a kapuban, nem lesznek hosszú séták, nem lesz több játék.
   A fehér köpenyes alak visszatér,kezében két szurit tart, amit már jól ismerek, hiszen minden évben kaptam egyet. A család egymást támogatva csoszog ki a helyiségből, csak a főgazdim marad bent. Mancsomra helyezi kezét, amitől oly sok gondoskodást kaptam az évek során. Ő elég erős ahhoz, hogy velem maradjon a legvégsőkig, nem véletlenül tisztelem és rajongok érte annyira. Ő az én gazdám. És én az ő kiskutyája maradok mindig. Szinte meg sem érzem, ahogy egymás után belém fúródik a két tű. Édes kis gazdimmal csak egymásra figyelünk, semmi másra. Leül mellém a rideg kőre, ölébe húzza buksimat és cirizni kezd. Nagyon jól esik az érintése, szinte már nem is fáj semmim. Valamiért rám tör a fáradtság, muszáj lehunynom szemeimet. Nem szabad elaludnom, még nem...még nem lehet. Annyi mindent szeretnék még csinálni. Annyira szeretek élni! Te mindent megtettél, hogy szép életem legyen, odafent én is ügyelni fogok arra, hogy neked is az legyen. Vigyázzatok egymásra, hiszen én nem fogok tudni rátok. Köszönök mindent. Nagyon szeretlek titeket.