Az első vízcsepp

Egy cseppnyi remény

Mindenki tudta, hogy egyszer eljön ez a nap, de van akio csak most ébredt rá, hogy közeleg a világ vége. Akik mélyen vallásosak a Bibliában vagy más szent könyvekben keresik a megoldást és remélik a legjobbakat ahogyan mi is.

A barátaim és egyben munkatársaim és én is azon dolgozunk, hogy ez az egész elkerülhető legyen , de nincs rá valami sok eselyünk. Globális lehülés van a nyakunkon es ezt kihívás lesz túlélni, de megcsináljuk. A felmelegedésnek már régen vége van. Az időjárás teljesen kifordult magából, nagyon megváltozott. Kaptunk már jelentéseket olaszországi és izlandi földrengésekről is, amik rendkívül szokatlanok. Az Északi és a Déli sark is olyan, mintha soha sem kezdettvolna olvadni, sőtt sokkal nagyobb területen van befagyva az óceán. A srácokkal elviccelődünk itt a központban, hogy jön a jégkorszak, de belegondolva nem is olyan vicces hiszen itt vagyunk az egész közepén. Most ősz van ugyan de már november. Először senkinek sem tűnt fel, hogy hidegebb vanés mindenki tette a dolgát. Itt a központben tűnt fel az egyik kutatónak. Inestől kezdve gyorsan terjedt a hír és örültem, hogy nekem kell közölnöm a dolgot az ország vezetőjével, de a pasimnak igen szóval mindenképpen meg kell jelennem. Illetve nem kellene, de segítek neki ahol tudok. Jelen esetben megkönnyíteni neki ezt az egészet. 

Mivel átadtuk a vezetőnknek az adatokat és már kezdtük magunk jól érezni mindenki bepánnikolt. Mármint körülöttünk. Ezek szerint kitudódott a helyzetünk és mindenki össze-vissza rohangál. Már most, november végén a szokásos -10°C fok helyett kétszer rosszabb a helyzet és ennél már csak rosszabb lesz. Az emberek már találtak az utcán halálra fagyott embereket, ekik nem tudtak  hova behúzódni a szokatlan hideg elől. Szörnyű ez az egész, de mi csak kutatók vagyunk, akik többnyire csak ehhez értenek. A vezetés mindenkit arra kért, hogy maradjanak otthonaikban és tartsák melegen a házukat, de legfőképpen magukat, Most ez a legfontosabb. Eltelt így egy hét, még egy és így tovább, beköltöztünk a közponba az irodáinkba. Nem voltunk túl sokan. Nyolcan dolgoztunk együtt és remek csapatot alkttunk együtt. Mindenki kivette a részét a dolgokból, e leginkább csak a túlélésre játszottunk pedig tudtuk, hogy lesz ennél még rosszabb is. Már -50°C volt és a meleg ruháinkkal és a felszerelésünkkel sem szívesen hagytuk el az épületet. Az élelmet még kb két hete felhalmoztuk az étkezőben így volt mindenünk csupán csak a családunkról nem tudtunk semmit. Egy hétre a beköltözésünkre szét is menteka vezetékek. A telefon, a villany, a gáz, a víz, minden. A gáz számunkra sem volt elérhető, de az áram igen, mert volt tartalék generátorunk, nem is egy és volt, hogy az áram is visszajött ezért nem mindeg szorultunk rá a generátorokra. Annyit kutattunk amennyit csak tudtunk, de a megszerzett információt már senkinek sem tudtuk átadni csak egy másnak mert nem tudtu, mennire működik még a hálózat amin közöltük volna. Mind kezdtünk már becsavarodni a bezártságtólés úgy döntöttünk, hopgy valakiknek ki kellene mennie a szabadba, hogy megnézze kik maradtak megéletben kint és hogy mi a helyzet. Magyarán mennyire rossz a helyzet? Nem volt túljelentkezés a feladatra hiszen már a -60°C fokot is elhagytuk, így a párom és én mentünk ki. Fel is öltöztünk, de ki nem jutottunk mert egy nagy hófal fogadott minket egyből az ajtó előtt. Már fel sem tűnt, hogy mennyi hó esett hiszen mi a gépeken dogoztunk bent a melegben vagy legalább is a kinti hőmérséklethez képest sokkal melegebben. Szó szerint ki kellett ásnunk magunkat az épületből, de megoldottuk. Mikor végre kijutottunk feltornáztuk magunkat a hófal tetejére és ott indultunk útnak. Mindenhol ugyan akkora volt a hó szintje vagy nagyobb és túlélőkre nem is számítottunk, de egyszer csak mikor már vagy fél órája gyalogoltunkfüst szaga csapta meg az orrunkat, ami teljesen meglepetésként ért és hangosan felnevettem és szerelmem is csatlakozott látva, hogy bizos jól vagyok. Botladozva indultam el és ő is jött velem egészen egy nagy családiházig, ahol bekopogtam az emeleti ablakon, mert csak az látszott ki a hóból. Már igen csak átfagytunk és vágyakozva néztünk be a kivilágított szobába mikor egy nő jött az ablakhoz és beengedett rajta, habár rendesen meglepődött. Amikor beértünk a szobába megköszöntük, hogy beengedett és bemutatkoztunk és elmondtuk, hogy honnan jöttünk. Megkérdeztük, hogy van-e működő telefonjuk, de a fejét rázta aztán eltűnt az egyik szoba sötétjében. Amikor visszatért egy férfi volt vele és a kezében gey kézi rádió, ami talán a háborút is megélte, de azért kitörő örömmel fogadtuk. Megmutatták, hogy melyik vonalon tudunk üzenetet küldeni amiért végtelenül hálásak voltunk. Mikor ezzel megvoltunk és fel is melegedtönk indulni készültünk.  A házaspár nem akart belünk jönni így kettesben indultunk vissza. A központban kitörő örömmel fogadtak minket és elmeséltünk nekik mindent, hogy mit láttunk és hogy kikkel találkoztunk. 

Már nem hült tovább a hőmérséklet habár még egy pár hónapig nem történt nagy változás az időjárásban. Egy nap viszont lehullott az első vízcsepp az ereszről. Ez a csepp a reményt jelképezte habár tudtuk, hogy vissza fog fagyni, de tudtuk, hogy jó úton haladunk a javulás felé. Az idő is normalizálódott, de csak nagyon lassan, sokkal lassabban, mint ahogyan lehült. Már eltelt egy fél év az utunk óta és már fűtőanyag hiányban szenvedtünk. De már tudtunk szerezni, mert a kinti hőmérséklet már csak a -20°C fokot érte el. Már a túlélők is előmerészkedtek és örültek egymásnak éy az életnek. Ekkor béke volt, teljes béke, Rá kellett jönnünk, hogy csak egy katasztrófát követően tudunk békébn élni, de ezt is csak ideig-óráig. Naptárilag már június volt, de nálunk továbbra is hideg volt. Az elkövetkezendő hetekben, hónapokban tovább melegedett az idő és elkezdett olvadni a hó is. Hivatalosan is eljött a tavasz habár még jócskán volt hó, de azért örültünk. 

Ez egy igen hosszúra nyúlt tél volt és apokalipszis közeli élmény, túléltük. Lesz még ilyen, de reméljük, azt is átvészeljük. Az bilág végét is túl lehet élni és erre a Bibliában is van példa!