Testvérek örökre

1.fejezet

David világéletében kosaras akart lenni, és most végre bevették a városi kosácsapatba.
-Anya hol a mezem?
-Nem tudom kicsim.
-Nem igaz! Anélkül nem mehetek!
-Hé öcsi!-dobott valami fekete ruhadarabot Jonathan-Ezt kerested?-majd tovább nyomta a telefonját, mintha tudná a választ.
David villámgyorsan felvette a mezt, amin egy piros tízes virított.
-Sok sikert, kistízes!-mondta Jonathan a telefonjába bújva.
-Köszi!-azzal már rohant is a kocsihoz.

                      ***

-Egy, kettő, három...tíz, tizenegy, tizen...várjunk csak! Egyel többen vagyunk!
-David vagyok! Az új srác!-nyújtott kezet vigyorogva.
-Ahaa...David Red?
-Igen-húzta vissza a kezét.
-Hány éves is vagy?
-15. Nyolcadikas vagyok. Egyébként kilencedikes le..
-Csak azt kérdeztem, hány éves vagy. Majd a srácoknak mondd-köpött félre az eddző.
David csak a szemével oldalra nézett, ahol egy csomó, furcsáló, undok tekintetet látott.
-Hé! Ilyen jól nézünk ki? Vagy mit bámulsz?-kérdezte egy magas, David korabeli srác.
-Khm...bocs.
-Pff...-tűrte félre a srác sűrű, fekete haját, mert a szemébe lógott.
-Na srácok, mutassátok meg az új gyereknek, hogy hogyan szoktunk bemelegíteni! Hogy is hívják? Daniel?
-David, eddzőúr...
-Áh mindegy! Nekem Daniel leszel.
David egy hatalmas levegőt vett, majd szép lassan kifújta, hogy nyugodt legyen.
-Hé David! Inhalálni, vagy kosarazni jöttél?-kérdezte egy pufók, szőkehajú srác.
-Kosarazni-vágta rá David.
-Akkor labda is kell!-dobott oda egy hatalmas, kemény kosárlabdát, de akkora lendülettel, hogy az majdnem levitte David fejét.
-Daniel a labda nem jön vissza! Utána kell menned!
-Gondoltam, de köszönöm, hogy szólt!-rohant a labda után.
Éppen nyúlt volna a labdáért, amikor egy ismerős arccal találta szembe magát.
-Látom nagyon vonzó vagyok számodra! Megint idevonzottalak. Értitek skacok?-nézett nevetve a kisebb tömegre.
-Csak a labdámért jöttem. És különben is! Te ki számára lennél vonzó?
-Tudod te, hogy kivel beszélsz?-emelte pofonra a kezét.
-Jake! Mértékkel, hisz még új!
-Jólvan eddzőbá!-azzal haját félretűrve elment.
''Aha, szóval Jake...'' azzal gyorsan felvette a labdát, és próbálta utánozni a többieket, kisebb-nagyobb sikerrel. Persze mindenki akkor nézett oda, amikor elesett, vagy a lendülettől nekiment valaminek.
                     
                       ***

-Na édesem? Milyen volt?
-Jó! Csak menjünk!
-Hé David!-kezdeményeztem beszélgetést-Hány kosarat dobtál?
-Egyet se. Padlót. De mondom jó volt!
-Biztos? Tudod, nekem bármit elmondhatsz!
-Elena! Én vagyok az anyja!
-Oh bocsi!
-Kössz jó volt! Mint ahogy már mondtaaam!
Azzal a lendülettel be is szaladt a házba. Utána rohantam, de akkor már fent volt a szobájában. Jonathan kivételesen nem a telefonját bújta, hanem ijedt tekintettel bámulta a csukott ajtót, majd rám nézett.
-Mi...mi történt?
-Nem tudom Jace. Mér?
-Semmi-pattant fel a kanapéról, és felrohant Davidhez.
-Tűnj innen!-hallatszott David ordítása.
-Hé öcskös! Kérlek nyugodj meg!
-Nem!-ordított ismét.
Jonathan jobbnak látta becsukni az ajtót.
-Kérlek ne ordíts! Csak mondd el!
Ezután néma csönd, majd pár perc múlva Jonathan lépett ki az ajtón, átölelve öccsét, aki sokkal nyugodtabb volt.
-A legbátrabb kosaras éhes! Valami kaja?-kérdezte furcsán mélyített hanggal.
Erre David egy apró nevetéssel válaszolt.
-Hallottam, hogy nevetsz! Hékás! Hol is vagy csikis?-kezdte el csikizni az öccse oldalát.
-Neeh! Hagy abbaa!-mondta hangosan nevetve.
-Ki kér palacsintát?-kérdezte Vivien.
-ÉN!-kiáltották egyszerre.
-Csak ne kérdezzétek, hogy mi volt!-súgta oda nekem.
Én pedig csak csöndben bólintottam.

        *másnap délután*

-Kistízes! Gyere le! Elkésel!-ordított fel Davidhez.
-Jövök...-lépett ki a szobája ajtaján-Nem akarok-súgta Jonathan fülébe.
-És ha én is megyek?-mosolygott Davidre.
-Talán...
-Anya passzold a régi mezem!
-Jó az még rád?
-Persze!
Gyorsan felkapta az eddzőcipőt, a mezt, és mar futottak is. Igen, nem velünk jöttek.
-Jónapot eddző úr!
-Heló Daniel!
-Ne haragudjon, de Davidnek hívják!-förmedt Jonathan az eddzőre.
-Áh mégegy újonc!
-Nem. Én a bátyja vagyok.
-Akkor itt semmi helyed!
A többiek nevettek. Jonathan tekintete megakadt Jaken.
-Hé Jake!
-H...honnan tudod a nevem?
-Nem tök mindegy?
Jake hatalmasat nyelt.
-Ha még egyszer kezet emelsz az öcsémre... én nem csak emelem rád, hanem meg is ütlek! Hisz ő nem újonc, igaz eddzőbá?
-Igen...de miért akarod te oktatni?
-Mert úgy látom, maga nem igazán.
Erre az eddző egy ''jó''-val válaszolt.
-Hé pufók!-nézett rá a szőke fiúra.
-Tessék?
-Mi a neved?
-Viktor.
-Rendben. Melyik labda a legjobb?
-Az ott. De azt Jake használja.
-Most nem ő fogja. Köszi Viktor! Na öcskös, gyere!
-Hé óriás! Aza az én labdám!
-Lássuk...nincs ráírva. Akkor hát most a miénk.
-Add ide!
-Vedd el, ha tudod!-azzal cselezni kezdett.
Jake végül teljesen kifulladva szólalt meg.
-Thi....huh...tiétek!-azzal elterült a padlón.
-Hogyan csináltad?-csodálkozott David.
-Kosaras szív, kosaras lélek, kosaras leszek, amíg élek!
-Te kosaraztál?
-Persze-mosolyodott el.
David csak állt, földbe gyökerezett lábbal, és a bátyját csodálta. Aki ezúttal egy tökéleteset zsákolt.
-Na öcsi! Mutasd mit tudsz!-passzolta át a labdát.
-Semmit-mondta lemondóan.
-Hékás! Szerinted miért vagyok itt?-karolta át.
David lehangoltsága hirtelen elszállt, és az arcán mély elszántság látszott. Tekintetét a túloldalon lévő palánkra szegezte.
-Mutass nekem egy hosszúindulásos ziccert!
David mintha már évek óta kosarazna, tökéletes hosszúindulással indult a palánk felé. Nem törődött a gúnyos szavakkal, és szurkáló tekintetekkel. Majd elrugaszkodott, és egy gyönyörű ziccert dobott. Végignézett a tapsoló gyerektömegen, még Jaketől is kapott egy darab, elismerő tapsot. Majd az eddzőre nézett, akinek a lélegzete is elállt, majd Jonathanre mutatott, aki tárt karokkal várta. David odarohant, és szorosan átölelte. Ekkor vette észre, hogy a bátyja mezén is tízes díszeleg.
-Méghogy nem tudsz semmit!-borzolta össze David haját.
-Te is...tízes voltál?-David szemébe könnyek szöktek.
-David!-ment oda az eddző-A bátyád...hogy is hívják?
-Jonathan. De hívjon Jacenek!
-Jace maradhat, de csak eddződként! Oké?
David, akit a síras fojtogatott, csak bólintott, és bátyja mezébe törölte könnyeit, majd szorosan átölelte. Magába szívta azt a jellegzetes dezodorszagot, ami keveredett a szekrény régi illatával.
-Hé megfojtasz!-tolta volna el Jonathan, de David nem engedte.
-Na srácok! Mehettek!-ordított az eddző.
-David!-szólt egy ismerős hang.
-Öcskös, keresnek.
David letörölt annyi könnyet amennyit csak tudott, majd lassan megfordult.
-Viktor!?-hőkölt hátra.
-Adhatok ökölpacsit?-nyújtotta öklét David felé.
-Pe...persze!-és leöklözött Viktorral.
-Szia!
-Hali!
-Na bajnok! Mehetünk?-kérdezte Jonathan mosolyogva.
-Aha!