The Last October

Prológus

Az élet olyan, mint egy suta hópihe.

Ölelő karokban születik, mint egy törékeny babára, úgy vigyáz rá is a felhő, míg elég nagy nem lesz, hogy elhagyja az óvó menedéket, és megmutatja magát a világnak. Óvatosan hullik alá, bízva benne, hogy odalenn a földön jobb lesz. Még annál is jobb, mikor még gondtalan gyermek volt. Az esés izgalma valami olyan misztikus képet fest neki, hogy úgy sejti; a lenti világ csodás, és hosszú, békés élete lehet.
Néhány hópehelynek megadatik. Csodálatos hófehér takaróba egyesülve csillognak hetekig, hónapokig, vagy akár évekig, míg mások ahogy leesnek, el is olvadnak.
Vizes emlékei maradnak a bizalomnak, amit az életüknek ajánlottak fel.



*

Kilépett az erkélyre, és a havas korlátra könyökölt. Hosszú percekig csak a város éjszakai fényeit csodálta, aztán előkotort egy öngyújtót és a cigarettáját a hatalmas pufi dzseki zsebéből. Senki nem sejtette, hogy dohányzik, és ő maga is utálta, de néha egyszerűen muszáj volt valahogy elengednie a rengeteg démont, akik a lelkében kavarogtak. Erre pedig a legideálisabb eszköz a cigaretta volt. Egy szál méreg, melynek füstjével elszálltak a gondok. Legalábbis egy időre.

Tisztán lehetett hallani a papír és a dohány sercegését, ahogy meggyújtotta. Mélyet szippantott, aztán nagyon lassan fújta ki a füstöt, mintha ezzel elengedhetne minden problémát. Sokáig figyelte a kavargó szürke felhőt, amit ő alkotott. Választ várt a füsttől. Ki akarta olvasni belőle azt a dolgot, ami megmentheti. Olyasmit keresett, amiért érdemes volt élni.
Belenyomta a csikket a hóba, aztán visszaballagott a lakásba. Ledobta a kabátot, felkapta a dohányzóasztalról a fekete zacskót, és a konyhába vonult. Néhány fiókot kinyitogatott, mire megtalálta az ollót. Idegen volt neki ez a konyha, máshogy volt elrendezve, mint a sajátja. Még szerencse, hogy a főzőlapon árválkodott egy fazék, legalább ezért nem kell majd kutatnia.
Felbontotta a piros zacskót, és néhány fekete kockát a fazékba dobott. Bizonytalanul méregette a kockákat, aztán kivett még egyet a zacskóból, és a többi mellé morzsolta. Talán így hamarabb reakcióba lépnek... Vizet engedett a széndarabokra, és visszatette a tűzhelyre. Lángot nem kapcsolt, volt még nehány dolog, amit el akart intézni.

Komótosan elment a mosdóba, aztán körülnézett a lakásban. Mint egy bútorcég katalógusa. Hideg, és semmitmondó. Tökéletes harmóniában a szívével. Bekukucskált a hálószobába. Lassan járatta körbe tekintetét a világos bútorokon, mire a hatalmas franciaágyhoz ért, szívét elöntötte a féltékenység. Valakinek megadatik, hogy a puha párnák között valakit a karjaiba zárjon. Addig szemezett a makulátlan fehér ágyneművel, míg dühösen csapta be maga előtt az ajtót, és visszasietett a konyhába. Az asztalon megtalálta a tv távirányítót, a készüléket egy külföldi adóra kapcsolta. Mindegy, mi megy. Levette a hangot, és a telefonjáért nyúlt. Úgy emlékezett, a farzsebébe csúsztatta, de hiába tapogatta a nadrágját, abban csak egy használt zsepi volt. Idegesen járatta körbe tekintetét a szobában, míg végül hunyorogva észre nem vette, hogy a fehér készülék a konyhapulton van, szinte egybeolvadva a világos márvánnyal. Nem tetszett neki ez a szín. Az ő konyhája mélyvörös és fekete. Sokkal kifejezőbb. Ujjai gyorsan cikáztak az érintőlapos billentyűzeten, az üzenete rövid volt, és lényegre törő. Sem ideje, sem pedig kedve nem volt magyarázkodni, egyszerűen közölte a tényeket. Ahelyett, hogy a "Küldés" gombra kattintott volna, helyette elindított egy dalt, aztán lezárta a billentyűzárat, és most tényleg a zsebébe csúsztatta a telefont. Nem most akarja elküldeni az üzenetet, majd az utolsó utáni pillanatban ráér.
Hirtelen pördült meg, amikor bevillant neki, hogy nem csukta be maga után az erkélyajtót. Nem most kell szellőztetnie. Gyorsan végig szaladt a lakáson, én minden nyílászárót gondosan becsukott. Visszaballagott a konyhába, és meggyújtotta a gázrózsát. Ezt a pillanatot már elképzelte.

Nagyjából három perce maradt ezen a világon.

Elővette a telefonját.

Lassan elnyúlt a kanapén.

Elküldte az üzenetet.

Lehunyta szemeit, csak a tv fényei cikáztak csukott szemhéjai előtt.

Egyre nehezebb volt ébren tartania magát, pedig az utolsó pillanatokat mindenképpen meg
akarta élni.

Minden másodpercét annak, hogy meghal.

Aztán elnyomta az álom.