The Last October

1. fejezet

Utoljára jól megrángatta a rozoga ajtót, aztán egy éles balkanyarral elindult hazafelé. Óvatosan lavírozott a sötét utcán a pici tortadobozzal, ami egész nap a sörös hűtőben pihent. Éjszakás volt, a héten már negyedik alkalommal. És éppen a szülinapján. Na nem, mintha annyira fontos lenne ez a nap akár neki, akár valaki másnak... A szülei felhívták napközben, és köszönik szépen, nagyon jól érzik magukat a Bahamákon, ahol idén töltik a szokásos feltöltő nyaralásukat; természetesen a lányuk nélkül.


Örült, hogy elérte az utolsó vonatot, így nem kell valamelyik rozoga konzervdobozzal hazabuszoznia.

Befészkelte magát az egyik kopott piros ülésbe, és óvatosan maga mellé tette a dobozt. Míg hazazakatolt, az elmúlt 26 éven gondolkodott, és azon, érdemes-e tovább csinálni.
Négy megállóval azelőtt, ahol neki kell leszállnia eldöntötte; nem éri meg.
Legyen inkább ma vége.


*

- Szia drágám, megjöttem! - hangosan csapta be maga mögött a fehér műanyagajtót, a kulcscsomót az ajtó melletti polcon pihenő kerámiába ejtette. Az unokahúgától kapta tavaly karácsonyra. A színes amorf valami csak erős jóindulattal volt tálnak nevezhető, de majdnem elbőgte magát az örömtől, mikor először meglátta. - Persze... Ki is válaszolhatna... Egyedül élek.
Sóhajtva dobálta le a cuccait, aztán a kanapé elé telepedett, a kis dobozt a dohányzóasztalra tette, óvatosan kiemelte a pici csokitortát, és meggyújtotta az egyetlen szál fehér gyertyát a közepén.

- Gyerünk Summer, kívánj valamit.
Csendes kérés volt, inkább ima.

Az éjszaka további részét, mintha kitörölték volna.
Azt kívánta, ma legyen vége.
Emlékszik, hogy rengeteget ivott. Sörös üvegek, és üres chipses zacskók között ébredt fel. Tehát nem halt meg. Vagy ha mégis, akkor ez a legbénább purgatórium, amit ember csak kaphat. Úgy gondolta, hogy a mennyhez nem elég jó, viszont valószínűleg nem volt elég bűne a pokolhoz sem, így nyilván a purgatóriumban van. A semmiben, ami éppen úgy néz ki, mint az egyetlen dolog, amit fel tud mutatni 26 évesen; a kicsi lakása. Nem lesz valami izgalmas így az örökkévalóság. Talán jobb lenne, ha fekve maradna, úgysem várja már semmi.

- Nem fogsz felkelni? - ismerősen csengett a hang, de nem tudta hova tenni.

- Nem.

- Nem haltál meg - egészen közelről beszélt hozzá. Szinte a fülébe suttogott.

- Dehogynem. Hiszen ez volt a kívánságom.

- Nem haltál meg - felismerte. Ez Jim. Jim Morrison. A The Doors világhírű énekese, dalszerzője, és Summer személyes kedvence, aki 27 évesen egy párizsi bérlakás kádjában lelte halálát.

- Nem lehetsz itt. Halott vagyok, akárcsak te.

- Tudod, ki vagyok? - Jim hangjában őszinte meglepettség csengett. Furcsán sértette a lány fülét. Nem tudta összerakni magában Jim Morrisont és az összezavarodott szavakat. Olyan ez, mintha Michael Jacksont kellene párosítania a lehetetlen szóval.

- Persze, hogy tudom - vállat vont, és rázendített. Talán Jim lesz az egyetlen társa az örökkévalóságban. Jó, ha már az elején tisztázzák, mit érez iránta a lány. - Te vagy a mindenem. Úgy értem; tényleg te vagy. Amikor először hallottalak énekelni, úgy körülbelül 38 éve voltál halott. Pontosan 38 éve. Egy válogatás lemezt kaptam apámtól, mert szerinte szar zenét hallgattam, és le akart nyomni a torkomon valami olyasmit, amit szerinte érdemes hallgatnom. Hetekig hozzá sem értem. Aztán találomra választottam egy dalt; a Light My Fire-t. Látod, még magamra is tetováltattam - ahogy a kajrát nyújtotta a férfi felé, csak akkor nézett rá először. Valóban Ő volt. Jim. Az a Jim. Göndör barna haja kócosan omlott a vállára, zöld szemei éberen villantak Summerre, ami megint csak új volt a lánynak. Ahogy emlékezett, sosem látott olyan felvételt, amin a férfi józan lenne. Jim érdeklődve fordult a lány felkarja felé, amin fekete tintával ott díszelgett a dal címe.

- Mit éreztél, mikor hallgattad? - kérdezte Jim.

- Izgultam.

- Hogy érted?

- Izgultam, hogy nem fog tetszeni. Aztán már csak a te hangod volt az univerzumban. Vagyis a te hangod volt az univerzum.

- Nem haltál meg - ismételte meg újra Jim. Summer nem pont ezt a választ várta. Ha már józan a férfi, arra gondolt, hogy valamiféle érzelmet csak mutat iránta, hogy őszintén megvallotta, mennyire szereti.

- Újra mondom; nem élhetek. Hiszen itt vagy. Meg amúgy is... Ez volt a kívánságom. Tudod, tegnap volt a születésnapom.

- Tudom, a 26. Egy évvel mögöttem jársz, én mégis halott vagyok. De te nem. Egyelőre - az utolsó szót jelentőségteljesen ejtette ki, mèlyen a lány jégkék szemeibe nézett.

- Hogy érted, hogy egyelőre?

- Azért küldtek, hogy figyelmeztesselek.

- Mire kell figyelmeztetned?

- Hogy haldokolsz - sűrű csend hasított a két ember közé. Summer kétségbeesett. Ha nem halt meg, egészen biztos, hogy elment az esze, hiszen azt halucinálja; hogy élete beteljesületlen szerelme vele beszél. Egyetlen egy bökkenője van ennek a már-már természetes jelenetnek; Jim Morrison a szó minden értelmében halott. Ezzel szemben itt áll Summer nappalija közepén, és a fejéhez vágta, hogy meg fog halni.

- Tessék?

- Meg fogsz halni, Summer.

- Honnan tudod a nevem?

- Mindent tudok rólad.

- Mi ez az egész? - kérdezte a lány kétségbeesetten, és Jim karja felé nyúlt. A férfi ijedten kapta el a kezét, ám Summer ujjai érintették őt, pontosabban a szellemét. Mintha hideg fürdőhabot simítana.

- Hamarosan utolér a végzeted - Jim helyet foglalt a lánnyal szembeni fotelben. Karjait hanyagul a karfán lógatta, és úgy kezdett bele a mondandójába, mintha csak az aznapi időjárásról csevegne.