A természet tavasszal a legszebb.
A fák zöldellenek, a virágok kivirulnak, a frissen nyírt fű illata pedig egészen édeskés hatást kelt.
A napsugarak átszűrődnek a faágak és leveleik között, a madarak kellemesen csiripelnek, a levegő friss fuvallata átjárja a tüdődet, ami olyan érzés, mintha újjászülettél volna.
Fotós vagyok. És én ezeket szeretném ilyenkor megörökíteni. Hogy mindenkinek átadhassam ezt az érzést, amit ilyenkor érzek. Azt a nyugalmat és felfrissülést.
A parkban a kora reggeli forgatagban minden a feje tetejére állt. Volt, aki egyik kezében táskával, másik kezével kávét markolászva, idegesen próbálta felvenni a csörgő telefont a zsebéből, kevés sikerrel. Volt, aki a délutáni forróság előtt jött el futni, hátha nem tűz annyira a nap, vagy éppen nem esik a lehűlést jelentő eső. Volt, aki a gyermekével sietett az iskolába, nehogy lekésse az első óráját. Volt, aki a kutyáját hozta el egy séta erejéig. Mindenki sietett valahová, még az is, aki éppen nem. Ennek ellenére én nyugodt maradtam. De ők nem figyeltek. Nem volt idejük figyelni. Figyelni a környezetüket. Nap, mint nap elmennek mellettük, mégsem veszik észre igazán. Pont ezeket, amikben a legkisebb boldogság rejlik. Nem vették észre, mert már annyira megszokottá vált számukra, hogy nem számított újdonságnak. Nekem viszont igenis az volt, hiszen új lakosként ezek a dolgok mind feltűntek. Nagyvárosból költöztem ide és nálunk nem sűrűn lehetett látni Ilyet. Ha elszerettem volna menni csak úgy sétálgatni, nem volt más alanyom a fotózásra, mint a ruhabutikok és társaik. Egy gyorskajálda plakátján, vagy egy márkás ruhabolt kivilágításan kívül nem volt több látnivaló. Itt viszont egészen más volt. Már a levegőben érezni lehetett...
A poros járdán sétálva láttam meg egy mókust, aki a kezében tartott makkot szorongatva védte azt. Lefotóztam. Vagyis próbáltam. A szemem elől elvéve a fényképezőgépet, megnéztem a kész képet. Hm, egészen jól sikerült. Büszke voltam magamra. A felhőktől mentes kék eget kezdtem bámulni, ami magával ragadott. Szép látvány volt, és nyugodt. Tetszett, ezért ezt is megörökítettem.
A bámulás következtében viszont nem vettem észre, hogy letértem a járdáról egyenesen rá a bicikli útra. Kár, hogy ezt már csak az esésem következtében vettem észre. A földre huppanva alig tudtam felfogni a hirtelen történéseket.
Már csak a csuklóm sajgását éreztem.
–Te jó ég! Jól van? - hallottam meg elsőként a férfi hangot mellőlem. —Hahó! Ne haragudjon, nem láttam magát! Adja a kezét, segítek. - nyújtotta a kezét, amit elfogadtam, így felhúzott a földről. —Nagyon fáj? - kérdezte aggódva, a csuklómat vizslatva.
—Nyugodtan tegezz, annyira nem lehetsz fiatalabb nálam. - szóltam kedvesen, mire ő elszégyelve magát rámmosolygott. Majd eszembejutott. —A gépem! A fényképezőgépem! - kiáltottam rémülten. Azonnal a földre hulltam és keresni kezdtem. Meglátva rémült arcomat Ő is térdrerogyott segíteni.
—Itt! - szólt ünnepélyesen. Viszont mikor jobban szemügyre vette, azonnal lehervadt az arcáról a vigyor. —Ez az? - adta a kezembe darabjait.
—Igen...Eltört... - szóltam halkan.
—Kifizethetem! Vagy vehetek neked másikat! Én hibámból tört el, én tehetek róla, had tegyem jóvá. - nézett rám megbánó tekintettel.
—Erre semmi szükség. Én bámészkodtam felfelé, én álltam utadba. Egyébként is már újat akartam venni...- felállva leporoltam magam, majd kezemet felé nyújtva ezúttal én húztam fel őt.
—Fontos volt számodra az a gép, ugye? - jött rá szinte azonnal.
—Édesanyámtól kaptam, mikor elkezdtem az első fotográf tanfolyamot... Még 18 voltam. - mondtam, miközben a darabjait szomorúan süllyesztettem a táskám aljára.
—Tényleg nagyon sajnálom. Hogy tehetem jóvá?
—Nem kell. - mosolyogtam rá szomorúan, de biztatóan.
—Akkor legalább had adjam meg a nevem és az elérhetőségem. Ha esetleg meggondolnád magad.
A táskájában kezdett motoszkálni, amiben könyvek, füzetek és jegyzetek lapultak. Ezek szerint még suliba jár.
—Mit tanulsz?
—Főiskolára járok. Ügyvédnek készülök.
Egy füzetből kitépett fecnire firkantott valamit, összehajtogatta, majd a tenyerembe nyomta.
—Ezen a számon bármikor elérsz. Vagyis ha épp nincs órám. De keress bátran, ha meggondoltad magad. - jelentette ki. —Viszont most sietnem kell, ha nem szeretnék elkésni az óráról.
—Nem tartalak fel, menj csak. - néztem rá.
A biciklijét felkaparva a földről ült fel rá, majd rámnézett.
—Szia. - mosolygott, majd sietősen távozott.
Sokáig néztem utána. Legalább addig még teljesen el nem tűnt az alakja.
Lenézve észrevettem, hogy még mindig a tőle kapott fecnit szorongatom.
A sietősen összehajtott papíron egy név szerepelt.
Park Jimin. És egy telefonszám.
