Egy félvér története

2. A FÉLVÉR TÁBOR

  - Most velünk jössz, oké?

  - Rendben... Pontosan hova is?
  - A Félvér Táborba. A tábor magunkfajtáknak van kitalálva. Gondolj bele! Nem kell többé kaját lopnod, kapsz enni, inni, lesz egy csomó új barátod! - a srác annyira beleélte magát, hogy nem lehetett nem átérezni. Rajongott a táborért, ez sütött róla.
  - Aha... Itt van a közelben?
  - Hát... Pàr száz kilométerre északnak. Long Islandon.
  - És hogyan akarunk odajutni? Most szólok hogy nincs pénzem vonatra...
  - Nem is kell. Hívok pegazust. - mondta, aztán koncentrált. Monst már biztos vagyok benne hogy bolond, de a lány tőre miatt ezt inkább nem tettem szóvá.
  - Amúgy srácok, hogy hívnak titeket?
  - Basszus -kezdte a szőke- totál elfelejtettem, hogy nem mutatkoztunk be! Bocsi, tényleg! Én Annabeth Chase vagyok, ő pedig itt a fiúm, Percy Jackson. Téged hogy hívnak?
  - Maria Kabra vagyok.
  - Szép neved van. Amúgy pedig: ha bármi kérdésen van akkor csak mondd, oké? Megpróbálunk segíteni neked (már amennyire tudunk persze).
  - Okés... Akkor hogy értettétek hogy pegazust hívtok? A pegazusok nem azok a félig ember, félig ló cuccok?
  - Neeem... Amiről te beszélsz az a kentaur. A pegazusok szárnyas lovak. Nézd, itt is vannak! - mutatott az égre.
  Oké. Most tisztázunk valamit. Én eddig totál azt hittem, hogy szegények tiszta bolondok, és amit a mitológiás dolgokról mondtak az totál kamu. Viszont amikor Annabeth tekintetét követve az égre néztem, be kellett látnom, hogy igazuk van. Még mindig láttam rá valamennyi esélyt, hogy hallucinálok, netalán bedrogoztak, de az tuti hogy én repülő lovakat láttam. Érted, repülő lovakat! Annyira hihetetlenül hangzott, hogy felnevettem. Azután a lovak leszálltak, és mellénk ügettek.
   Gyönyörűek voltak. Volt egy fehér, egy barna és egy fekete. Annabeth és Percy egyből odamentek hozzájuk, és megsimogatták a fejüket. Én kicsit óvatosabb voltam, de hamar beigazolódott, hogy teljesen felesleges az aggodalmam: az állatok hihetetlenül békések voltak.                                 
   Felszálltunk rájuk (én a barnára, Percy a feketére, Annabeth pedig a fehérre),és északnak indultunk. A legdurcsább az volt, hogy  senkinek sem tűntünk fel, nem kezdtek el kiabálni hogy "UFÓK", és senki sem hívta a rendőrséget. Bár, ami azt illeti, ezen már meg sem lepődtem.
   Egyre magasabbra szálltunk. Sajnos kiskoromtól kezdve tériszonyom van, de még így sem bántam: a lovak hátáról gyönyörű kilátás nyílt. Jobb oldalt az óceán végeláthatatlan víztömege, balra a szárazföld, Atlantic City, néhány kisebb város, mellettük a part, strandoló tömegek. Csak most tudatosodott bennem, mennyire késő van: nemsokára kezd lemenni a Nap.          Északnak tartottunk, New York és Long Island felé. A pegazusok nagyon gyorsak voltak, egy óra alatt megtettük az utat.
- Nézd, ott a tábor! - mondta Percy. Eleinte nem láttam semmi különöset, de aztán a hegyek takarásából a szemem elé tárult a völgy : egy tó, rengeteg ház(szerű dolog), meg ide oda rohangászó random lények, amiknek biztos van nevük, de jelenlegi tudásom szerint inkább csak a random lények kategóriába soroltam őket. Ez mind szép és jó lett volna, de ebben a pillanatban a pegazusom zuhanni kezdett, én meg tehetetlenül zuhantam utána, csodálatos nyaralásra invitálva mindenkinek az anyukáját...