medicin - hyunlix

tagadás 1/5

- felix - a lágy, mégis mély hang hirtelen törte meg az órák óta tartó feszült csöndet, mely a szőke fiút lengte körbe. - már elkezdődött a temetés, a szüleid várnak rád - valamivel magasabb, sötét hajú alkat lépett be az elhanyagolt épület falai közé. felix szemei előtt szürke köd játszadozott, nem is tudta felfogni ki találta meg az elrejtett, omladozás szélén járó apró kunyhóban. harmadik napja, hogy oda menekült el a problémái elől és addig a pillanatig tökéletes menedéknek bizonyult.

- nem megyek el - válaszolta halkan, és abban sem volt biztos, hogy hirtelen jött látogatója meghallotta szavait. mindketten sóhajtottak egyet, szavak nélkül is tudták, érezték a fájdalmat mely körbevette őket. ott volt mindenhol, mindenben. changbin halála.

felix végre megerőltette magát és felnézett hívatlan vendégére. hwang hyunjin álldogált előtte, bíztató tekintettel és lágy mosolyra húzott formás ajkakkal. mindig is csodálta őt magabiztos megjelenései és elragadó kisugárzása miatt, mégis undorodva hajtotta vissza a fejét, csakhogy ne lássa a másik szinlelt jókedvét. egyértelmű volt felix számára, hogy az egész csak szánalom.

- nézd lix - a becenév hallatán felix akaratlanul is összerezdült az apró faasztal tetején, mely félő volt, hogy hirtelen leszakad alatta. - tudom, hogy dühös vagy - miközben beszélt, közelebb merészkedett az alacsonyabbikhoz, aki egyre jobban próbálta összehúzni magát bizonytalan ülőhelyén. - de tiszteld meg azzal, hogy elmész a temetésre. holnap, vagy amikor észhez térsz végre, utálni fogod magad emiatt - a fiú megtámaszkodott erős karjaival felix két oldalán, az asztal pedig halk nyöszörgéssel adta tudtukra, mennyire nincs ínyére a szituáció.

- te ezt nem értheted, nem halt meg - arca komoly volt, egy apró rész sem rezdült meg selymes vonásai közül. - csak én ismerem őt rendesen és ő sosem tenné ezt. nem lenne mi miatt - megrázta a fejét, mintha ő sem hinné el szavait, pedig annyira próbálkozott. - ő szereti a reggeli kávékat, sok sok apró puszi mellé. mindig korán kel és felébreszt engem is - halkan lenyelte könnyeit és nagy pulóvere ujjával, mely egykor changbiné volt, megtörölte kipiroslott arcát. -csak azért, mert számára az mindig egy új lehetőséget nyújt. minden egyes áldott nap ki akar próbálni valamit, ami számára sok és ijesztő. annyira izgalmas vele az élet. olyan boldoggá tesz. és ő is boldog hyunjin, tudom, hogy az - elhallgatott pár percre. tudta, hogy mondatai nem fűződnek egymáshoz, de akkor annyi minden kavargott benne, hogy nem tudott volna jelentést találni szavainak. az idősebb akkor érezte először tehetetlennek magát és ez széttépte belülről. csak ott álldogált azelőtt a törékeny, sovány test előtt és nem tudott mit tenni. - téged is szeret, sokszor féltékeny vagyok - nevetett fel halkan, de inkább keserves és bús volt, mintsem őszinte. - mindig dícsér téged a meccsek után. azt szokta mondani, ,,felix képzeld el hyunjin megint rengeteg pontot szerzett, hát mit kezdene a csapat nélküle? annyira ügyes az a srác, olyan akarok lenni, mint ő felix, mint ő" - hyunjin szemébe könnyek gyűltek, de próbálta elfolytani a feltörni készülő zokogást. most nem ő volt a gyenge fél, most felixet kellett támogatnia. - de tudod kit szeret a legjobban? - nézett fel az idősebbre, aki aprót bólintott. - engem, igen. engem. ez a sok buta ember ott kint azt hiszi, hogy changbin megölte magát, hogy ő tényleg képes lenne engem itt hagyni - nevetett fel ismét, majd lassan leugrott a padról és pulóverének ujjait maga köré csavarva, letelepedett a földre. - szeretett engem, meg téged is. és a macskákat, őket nagyon - felixnek fel sem tűnt, hogy múltidőben kezdett beszélni szerelméről. hyunjin szive viszont megszakadt emiatt - és a focit, meg az agymenőket, fél évente leültünk és megnéztük az összes részt. pedig annyira nem is volt okos, nem értett semmit, én magyaráztam el neki. de talán pont ezért szerette ennyire, mert sokat beszéltem olyankor. imádta a hangomat tudod, pedig neki sokkal de sokkal gyönyörűbb volt.

az idősebbik fiú észhez tért, majd letelepedve az ausztrál mellé, átölelte vékonyka testét. felix nem mozdult, nem ölelt vissza, de jól esett neki a hirtelen törődés, amit hyunjintól kapott. szüksége volt rá, bármennyire is volt nehéz ezt bevallania magának.

végül nem mentek el a temetésre. bezárkóztak az apró kunyhóba, ketten és buta kis teóriákat gyártottak arról, hogy a fiú hova bújhatott el, amiért hirtelen mindenki a halált okolja. mennyire fognak majd nevetni, mikor kiderül, hogy az egész csak egy mese volt és changbin bizony él és boldog. valahol. persze, mindketten tudták, hogy ez messze áll a valóságtól, mégis annyival egyszerűbb volt a könnyebbik utat választani és tagadással elmenekülni a problémák elől.

ők ketten még soha nem folytattak komolyabb beszélgetést, aznap délután viszont egy út formálódott kettejük közé. hyunjin nem akarta ott hagyni a kisebbet, tudta, hogy nélküle felix elveszne a sötétségben és talán sosem találna ki. segíteni akart rajta, bármit megtett volna, hogy boldoggá tegye, maga sem tudta miért.

- hívj fel miután hazaértél, tudni akarom, hogy jól vagy - hyunjin tenyerei közé fogta a szőke arcát. sosem aggódott még senkiért úgy, mint akkor.

- vigyázok magamra, megígérem - felix keserű mosollyal kapaszkodott bele hyungja testébe, szorosan ölelte őt, míg az erő teljesen el nem hagyta testét. úgy érezte, mintha volt szerelmét ölelné épp, ez pedig mérhetetlen keserűséggel öntötte el.