medicin - hyunlix

harag 2/5

seo changbin az a fiú volt, akit sosem láttak szomorúnak. úgy járta az iskola folyosóit, mintha a saját kifutóján lépett volna fel, karakteres arcán a legesősebb napokon is önfeledt mosoly díszelgett. olyan volt, mintha ő adta volna a színeket a világban és most, hogy elhunyt, mindent szürkeség fedett.

az első pár hét felix lakásán nem is tűnt annyira szörnyűnek. hyunjin naponta átment hozzá és együtt, összeesküvés elméleteket gyártottak a mindig sötét ruhákban járkáló, eszeveszett fiúról. hyunjin célja az volt, hogy addig etesse a szőkét buta kis kreált történetekkel, míg az el nem hiszi és mosolyogni nem kezd. persze ez nem volt egyszerű, csak az elején.

— hey lixie, hoztam fagyit —rontott be a szőke szobájába, az asztalra téve a csokis édességet. mosolya hamar legörbült, ahogy a rózsaszín huzatos ágyra pillantott, amiben felix nyakig betakarózva, egy régi képet vizslatva feküdt. szemei ki voltak száradva a sírástól, rózsaszín, puha ajkai kétszeresükre voltak felduzzadva. 

hyunjin nem volt meglepve, hozzászokott az ilyesfajta látképekre a hetek alatt, mégis szíve minden egyes alkalommal összetört. saját felelősségének érezte azt, hogy vigyázzon a fiúra és mindig mikor így talált rá, önmagát hibáztatta.

leguggolt elé, és óvatosan kicsúsztatta a szőke kezei közül a képkeretet. régen megbeszélte már vele, hogy nem fog semmi olyat nézni vagy tenni, ami a fiúra emlékezteti. persze ez annyira nem volt egyszerű, hiszen felixet minden binniere emlékeztetett.

— add vissza, kérlek — felix hangja gyenge, halk volt. szemei csillogtak, homloka verejtékes volt. belebetegedett a fájdalomba.

a képen felix és changbin volt, egy kávézó teraszán az egyik hideg reggelen. egymást ölelgetve szürcsölgették a fekete folyadékot, kezeikben egy-egy cigarettával. hyunjin elmosolyodott, majd lehelyezte a szőke íróasztalára a régi tárgyat. az ágy felé indult, levette vastag pulcsiját, hogy kényelmesen, csak egy pólóban tudjon bemászni a másik mellé. nagy kezeivel könnyűszerrel ölelte körbe a kicsiny kis reszkető testet, állát annak tarkójába fúrva. 

— hyunjin — felix meggyötört hangjára felkapta a fejét és apró puszit nyomott fejének búbjára.
— köszönöm, hogy itt vagy nekem. - érződött, hogy el akarta harapni a következő mondatát- ha már ő nem képes rá — hyunjin megmerevedett. nem azért volt ott, mert pótolnia akarta a szerelmét. elöntötte őt a keserűség.

— kérlek ne haragudj rá lix — egy egyszerű mozdulattal fordította maga felé a fiút. szörnyű volt így látnia. arca fehér volt, akár egy hópehely, ajkai ki voltak száradva. összetört a szíve.

— mégis, hogy ne haragudnék rá? hiszen itt hagyott! a szerelmét, csak úgy eldobta magától! fogta magát és minden magyarázat nélkül megölte magát — felix hirtelen akadt ki, napok óta akkor beszélt először hangosan, így egy pillanatra elöntötte őt a szédülés.
— utálom őt, hisz nézd mit tett velem! — felült az ágyon és magára mutatott.

hyunjin nem tudott semmi másra gondolni, csak arra, hogy a fiú még így is gyönyörű volt. összetört, érzelmi roncs, de gyönyörű. úgy sajnálta, azt kívánta, hogy az összes fájdalom kerüljön belé, csak felix nyugodtan tudja élni a rózsaszín életet az ágyán pihenő mackóival.

de a rémálom amin keresztül mentek csak egyre rosszabb lett. felix szomorúsága fakult, helyette dühös volt. tele volt méreggel. az utóbbi napokban párszor már kitört rajta a negatív hullám, de ezt most más volt.

legszívesebben hyunjinon öntötte volna ki haragját, de tudta nem érdemelné meg. ez pedig csak méginkább felhúzta őt. szinte őrült meg, miközben járkálgatni kezdett a szobájában. nézte a falait, ahol egy ártatlan kép sem lógott már, hyunjin letépte az összeset, amikor először járt a szőkénél. aztán az ágyát vizslatta, ahol csak annyit látott az idősebb beszél hozzá, valószínűleg nyugtatni próbálta, de ő ezt nem fogta fel. néma tátogásnak tűnt az egész, csak a füle sípolását hallotta végig, mely egyre csak erősödött. ezután az asztalát pillantotta meg. rajta a képpel, amit hyunjin pár perce vett ki kezei közül.

fel sem fogta mit csinál, egy pillanat törtrésze alatt fogta meg és vágta a padlóhoz, könnyei pedig ezzel együtt indultak meg.

— önző! kibaszottul önző féreg! még esélyt sem ad arra, hogy én tudjam megölni! — felix lábai vérezni kezdtek a szilánkoktól, de mintha nem is érezné a fájdalmat. — megadtam neki mindent! mindenemet! ez a hála? azta changbin, hát mit is vártam? igazad van, tényleg én vagyok a hülye, hogy azt mertem hinni te más vagy és szeretsz engem! de úgy látszik sosem szerettél! — fedetlen lábaival továbbra is az üveg darabkákon sétált, hyunjinnak pedig itt telt be a pohár.

a szíve a torkában dobogott, nagyokat lélegezve próbálta lenyugtatni pulzusát, de érezte, hogy ő sem bírja sokáig és el fog rajta uralkodni a pánik. mégis összeszedett minden benne levő emberiséget és könnyeit lenyelve ragadta karon a fiatalabbat, majd lökte őt be a fürdőbe, messze a hálószobában ragadt vértől és szilánkoktól. rájukcsukta az ajtót, majd miután hagyott egy kis időt magának, ismét a fiú felé fordult.

— lixie! — nem kapott választ, ezen a ponton már mindketten csak zokogni tudtak a körülmények és a pánik miatt. — az isten bassza meg felix, figyelj már rám — észre sem vette, de keze csattant a fiatalabb arcán, aki azon ponton elhallgatott. mintha hirtelen értelmet nyert volna minden. — te látod mit teszel magaddal?

ismét semmi válasz, de hyunjin már nem is várta el. kötszert és fertőtlenítőt keresett, csak el akarta látni a fiút, hogy aztán minden ismét normális legyen. pedig ő is tudta, hogy ami velük történik az utóbbi hetekben az messze van a normalitástól.

— utállak titeket — motyogta magában a szőke. — utállak — újra és újra elismételte ezt a kegyetlenül nehéz súlyú szót, talán egy tucatszor, vagy többszázszor. senki nem tudta. nem fogták fel. nem voltak ők. halottak.