azigaziembermark

1

- Te jóságos ég! - léptem ki a Vígszínház bejáratán két legjobb barátnőmmel, Lindával és Karával az oldalamon, majd még inkább eleredtek a könnyeim. Nem tehettem róla, patakokban folyt végig az arcomon a boldogság, amit éreztem. Mintha a szívem nem bírta volna már a hirtelen jött örömöt, és szét akart volna robbanni. Vigyorogtam és bőgtem egyszerre, miközben felváltva ölelgettem a barátnőimet. Hihetetlen, hogy egy előadás ennyire befolyásolni tudja az ember érzelmeit. Persze csak jó értelemben.

- Csajok, nekem kell egy fotó Ember Márkkal - mondta Linda, és sóvárogva, Kara pedig a szerelemtől ellágyulva az égre pillantott. A szervezetem rögtön reagált: a könnyeim felszáradtak, én meg mintha visszatértem volna kicsit a valóságba: abbahagytam a mosolygást, összeráncoltam a homlokom és kissé sértődötten pillantottam rájuk.

- Nem értem, mit esztek annyira rajta. Oké, hogy nem néz ki rosszul, de öntelt. Ráadásul nagyon magamutogató is - és hogy nagyobb hatást érjek el, hevesen bólogatni kezdtem. Linda nevetésben tört ki.

- Jaj, angyalom - mondta, és szokásához híven megcirógatta az arcomat - te nem találkoztál még vele élőben, nem igaz?

- Tényleg, te nem voltál a Vígnapon - helyeselt Kara is - Minket a kezünknél fogva vezetett körbe ez a földre szállott isten! - kiáltotta, és újra mindketten elmerültek a csillagokkal borított ég buzgó tanulmányozásában.

- Igen, tudom - mondtam, és megforgattam a szemem - Már vagy hatvanhétszer hallottam ezt a történetet, felesleges újból elmesélnetek - azzal karon ragadtam őket, és utunkat a színházi dolgozók számára fennálló bejárat felé tereltem - Na gyertek, kell az a közös kép!

Amint odaértünk, az ajtó kitárult. De nem az előbb említett személy, hanem valaki teljesen más lépett ki rajta. Valaki olyan, akiért a fél kezemet is odaadtam volna. Vagy az egész kezemet. Az életemet is. Medveczky Balázs teljes életnagyságában ott állt előttem, én pedig csak bámultam rá teljesen megfeledkezve magamról. Megköszörülte a torkát, én pedig feleszméltem. Életem szerelme állt tőlem egy méterre, én meg úgy bámultam a képébe, mint borjú az új kapura. Nem is tűnt olyan távolinak ez a hasonlat.

- Szia Balázs - akartam mondani, de a hangom valahol a fellegekben éreztem, olyan magas lett hirtelen - Csinálunk egy képet?

- Persze - mondta, és ezzel a lendülettel mellettem termett, majd bal karjával magához húzva átölelt, hogy benne legyünk mindketten a képben. Nekem még a lélegzetem is elállt, nem éreztem, hogy dobogna a szívem, és végképp megfeledkeztem mindenről.

- Inka, csináljam én a képet? - hozott vissza a valóságba Linda, én pedig számolva azzal, hogy a szelfi nem biztos, hogy a legjobb ötlet remegő kezeimmel, bólintottam. Megszólalni nem bírtam.

Valósággal ragyogott az arcom a képen, amelyet Linda készített rólam és az igazi, az élő, a teljesen valódi Medvével.

Ekkor újra kinyílt az ajtó, és kilépett rajta Ember Márk. A jobb oldalamon álló Kara felsikoltott, Linda pedig a szája elé kapta a kezét, úgy bámulták. Mit ne mondjak, tökéletesen átéreztem a helyzetüket. Viszont közben feltűnt, hogy Medve elfelejtett elengedni, így bármennyire nehezemre is esett, én léptem el tőle. Márk meghozta a józan eszem, méghozzá azért, mert olyan régóta annyira erősen utáltam. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, mit szeret benne minden tinilány. Engem teljesen hidegen hagyott, sőt, ideges lettem tőle. Észre sem vettem, hogy Medve már el is tűnt a színről, annyira belemélyedtem a gondolataimba. Az előadáson a harmadik sorban ültünk, én az egyes számú széken, ami az egyik legjobb helynek számított. Állati közelről láttam mindent és mellettem mentek el a vörösingesek, ami persze az előadás része volt. De a legdurvább az egészben, hogy Ember Márk engem nézett a színpadról. Többször is. Igen, tudom, csak beképzelem magamnak... De annyira valóságosnak tűnt! Mintha többször is felém sandított volna, ráadásul amikor elment mellettem, egyszerűen a szemembe nézett. De úgy igazán. Nem értem, mert ennek nem így kellene lennie. Vagy Medveczky, vagy senki. Vagy mi?