Búcsúpuszi

Hideg van, fúj a szél, a szemembe is sepri néhányát a szemerkélő esőnek, s mégis itt vagyok. Én itt vagyok. Itt volnék veled, de te mégsem vagy itt... pontosabban nem teljes egészedben... furcsa ez a helyzet, elvégre halott vagy. Tudod, én hiszek a szellemekben, és biztosan érzem, hogy valahol körülöttem sündörögsz, mivel szinte sejtem az érces kritikáidat, amiket a legragyogóbb mosollyal, s életteli kacajjal körítve tálaltál szoktál volt nekem. Érzem nyugalmas leheletedet, amely párafelhőben csapódott ki a didergető levegőre, sálad alatt bujdosó, rózsavörös ajkaidból szabadulva.

Nem tudom, hogy jelen állapotodban foglalkoztatnak-e az emlékek. Biztos van fontosabb emléked is, amin járathatod az eszed a túlvilági idillben, mint olyan, amiben én is volnék. Viszont remélem, hogy látogatásom nem célatlan: remélem, hogy amíg itt állok, ebben a letargikus temetőben, a faluszéli domboldalon, a kicsiny sírod előtt, addig velem foglalkozol. Remélem, hogy addig figyelsz rám, és hallod, amit mondok neked.

Ugye hallod?

...elég szótlan vagy... Sosem fogom megtudni, hogy eljut-e hozzád üzenetem, hogy meghallasz-e. Én csak elbeszélem szavaimat egy fejfának: egy névnek, alatta két dátummal, mely tizenhat évet ölel fel maga között, egy fekete-fehér fényképnek, s összes mostani reményem ahhoz fűzöm, hogy nem fújja el magával a szél szavaimat, s ha mégis teszi, olyan helyre utaztassa, ahol rátalálsz valaha.

Tudod, nekem vannak emlékeim... bár fakó némelyik ugyan, de vannak. Itt vannak, jó helyen... legalábbis jobb helyen, mintha hazafele nyálaznám át őket a buszon, vagy egy kávézóban sóhajtanám ki idegeneknek. Nálad jobb helyen vannak, az biztos... Mondjuk nincs az a hozzád hasonlatos ember, akit istenigazából meg lehetne teljesen ismerni, sosem lehet tudni, hogy személyisége mettől meddig terjed, mikor hol húzza határját. Aki életében folyton változik... Bár lehet, hogy te sem vagy különb. Lehet, hogy az embereket megváltoztatja a halál, talán jobban, mint az életben bármi más... de te erről biztos többet tudnál mesélni...

Majd egyszer remélem, megosztod velem ilyesféle tapasztalataidat. Mindenesetre hálás vagyok neked... jobban hallgatsz –a magad módján-, mint a legtöbb élő. Az evilágiakon gyakran csak átsiklik az laktató szó, mintha meg sem hallották volna, mintha senki szájából nem csendült volna el. Hamar kikopnak, s feledésbe merülnek. Egyszerűen nem fontosak senkinek... remélem, te nem ilyen vagy, s az örök túlvilági éltedből szakajtasz rám egy kis időt, amíg mondandóm végét láthatod majd.

Gondolom, emlékszel arra, hogy ma volt a temetésed. Néhány órával ezelőtt. Megvolt a hangulata, a korábban említett eső, letargia... Mindenesetre kivetnivalót találtam a dolgok menetében: Ha szőrszálakat szeretnék hasítani, akkor említeném, hogy miért a koporsót engedtük volt alá, s miért nem a földet felfelé? Elvégre egy egyke, hajadon lány halt meg, s mégsem hasadt meg a Föld szíve? Biztos máshova figyelt, szegénynek így is van elég foglalkozni valója. Másfelől pedig lélektelen volt az egész. Kerek perec, slussz-passz. Mintha nem is rólad szólt volna a temetés, hanem arról, hogy a pap tűzvédelmi oktatást megszégyenítő módon hívja fel isten bárányainak figyelmét a halál életre kártékony hatásaira –hogyha ez egy temetésre megjelentnek nem foglalkoztatta volna elméjét- s puffogtasson néhány ócska frázist a Bibliából. Azaz nem ócskák, csupán túlhasználtak... mintha minden emberre volna hozzá idomuló idézet onnan... Lehet, nem tartották szükségesnek említést tenni rólad, hisz olyan emberek jelentek meg a temetéseden, akik ismernek... vagyis legalább meg szerettek volna ismerni.

Persze nem akarlak én sokáig zavarni, életedben először vagy nyugton igazából... megpróbálom összeszedni, amit mondani szeretnék... Röstellem az összeszedetlenségem, de be kell lásd, nem mindennapi alkalom egy halottal beszélni, kérlek ezúton is nézd el nekem!

Hiányoltam a szertartásból a boldog emlékeket... miért csak sírni kell? Senki sem emlékszik a mosolyodra a temetéseden... pedig egészen más színeket kap tőle minden... mondhatni, egyből más a leányzó fekvése így...

Bocsáss meg, nem volt szándékom soh'sem megsérteni téged, még akkor sem, ha nem minden rezzenésem bizonyítaná ezt. Kerestem benned a jót...

Nagyon sok emlékem van... azt hiszem, szabadulni jöttem tőlük. Odaadom neked, te pedig belátásod szerint cselekedj velük. Annyi szó hangozhatna el most, de rengeteg mégsem fog...

Úgy megragadt a fejemben, amikor egy tömegnyi ember közt egymásba gubancolódott a tekintetünk... tudom nem sok, nagyjából 5 másodperc... azt olvastam, ez vagy azt jelenti, hogy megölni akartál, vagy pediglen megszerettél engem, ott, helyben. Nem hagy nyugodni a kép, ahogy ott állsz, ellökve látképeddel magadtól a környezeted. Az egész világon 5 másodperc erejéig nem létezett más, csak mi ketten, s valami éteres tér kettőnk közt, s figyeltél rám... Két gyönyörű, hatalmas, gesztenyebarna írisz. Ajkaiddal elbújva sálad mögé, finom tekintettel nézve rám...

Most is így teszed? Remélem, csak nem látom... én hiszek benned... viszont most itt hagylak, ezzel a szál rózsával... máskor olyat veszek, ami nem szúrja tövisivel ennyire a kezem... azért remélem, érzed a törődésem, s nem felejted el egyhamar.

S boldogságot kívánok, bárhová vet túlvilági sorsod... sorsod mindig legyen, az egészséges!

2019.02.27-28