ash

Hú, de sötét...

Itt kuksolok egy urnában, és rohadtul nem látok az orromig se. Na pláne... nincs is orrom. Vagyis van... pillanat, mindjárt meg is keresem... *köhhköhh*köhögnék, ha a torkom nem keveredett volna össze a lábammal... fene se gondolta, hogy ennyi hamu lesz egy emberből, ha elhamvasztják.
Na de pillanat, időközben megtaláltam az orrom. Itt van ni, felragadt az urna falára a kis huncut. Még jó, hogy most nem viszket, különben baromira nem tudnám megvakarni. Az ujjaim az urna legaljára keveredtek, és amúgy sem túl mozgóképesek.
Kicsit hányingerem van azt hiszem. Tudniillik most van a temetésem, és épp valamerre cipelnek, de a drága jó fater keze remeghetne kevésbé is, mert én már egészen felkavarodtam idebenn... Nagyon para a szitu. Nem elég, hogy pucér vagyok és sötét van, még ráznak is. Tisztára mintha hajókáznék.

Közben tovább szemlélődök idebenn. Oké, annyira teljesen még sincs sötét, valamennyit ki tudok venni új lakóhelyemből. Szerencsére pár fogam meg a bal herémből egy kis rész odaszállt az urna peremére, mikor lezárták, és most némi fény szűrődik be porított testrészeimnek hála. Egyébként nem olyan rossz cucc ám a hamvasztás, csak addig para, amíg égetnek. Rémes az a füst... azt se tudtam, hol (sz)áll a fejem! A hullaházban lógott egy másik srác is, na őt temetni fogják. Szegényem totál be volt parázva, hogy milyen lesz, mikor majd a giliszták hada járkál a seggében.
Fujj...

A zötykölődés végre megszűnik – valószínűleg kiraktak az oltárra, vagy hova. Na kösz, közszemlére a nyomorom... Kíváncsi leszek, nektek hogy fog tetszeni, mikor majd bedugnak titeket egy ilyen izébe, és titeket fognak nézegetni...
Még holtan se hagyják békén az embert, én mondom.

A pap közben elkezdi felettem a misét, de nem figyelek rá. Sose bírtam az efféle vallási maszlagokat. Helyette inkább folytatom jelenlegi lakhelyem felfedezését.
Arra már rég rájöttem, hogy érzem a testrészeim és gondolkodni is tudok – de én mondom neked, ezekkel együtt is rohadt unalmas egy ilyen kis kerámia izékében saját magad hegyén-hátán heverni, és hallgatni, ahogy a tökömsetudjakik vinnyognak meg zokognak feletted, és a pólyáskori gázabbnál gázabb sztorijaid mesélik egymásnak. Vagy épp magadban filózol azt helo.

Helyet változtatnom viszont sokáig nem sikerült, és ettől már eléggé kezdett rángatni az ideg – addig szép és jó, hogy egy kupac homokot csináltak belőlem a drága szüleim, ezzel megkímélve tőle, hogy a kukacok zabáljanak fel három méterrel tengerszint alatt, de azért azt ők sem gondolhatják komolyan, hogy az örökkévalóságig a nappaliban fogok porladni, és velük együtt élvezem majd a Mónika – showt... Félreértés ne essék, nem panaszkodom, még mindig jobb, mint a föld alatt bungizni, de ha már kicsit jobb a szitum, mint mondjuk a koporsós-szomszédsrácé, miért ne lehetne sokkal jobb is?

Úgyhogy kénytelen voltam rájönni, hogy lehet kavarogni. Erre-arra, jobbra-balra, perem alá ugyebár... *vásottvigyor*. Bevallom, elég para dolog – párszor már sikerült lefejelnem ezt-azt a próbarepülések során, de azért egész jól haladok. Meg legalább nem kell a seggem szagolni ítéletnapig, mint ahogy a gyökér hamvasztóizé beleöntött az urnámba...
Bár a memóriámmal még gondok vannak, mert mindig elfelejtem, merre hagytam el a bizonyos testrészeimet.

Sátánom, legyen már vége ennek a nyamvadt ceremóniának... addig mégsem próbálhatok meg kigomolyogni az urnámból, amíg emberek százezrei csodálják azt...! Habár poén lenne, az tény, a spanjaim meg mindig is díjazták a fekete humort...

Új felfedezni-való híján inkább mégis figyelni kezdek a misére. A pap befejezte a karattyolást, és most a hozzátartozóim(?) beszédei következnek.
Jaj ne, az ofőm... ahogy hallgatom, sírni tudnék az unalomtól, ha lenne mivel. Még az igazgatónő is megtisztel pár keresetlen szóval, ohh, mily megható...
Annyira unatkozom, hogy malmozni kezdek a hamvaimmal. Aztán amőbázni az urna falán. Aztán összekaparom a séróm, és fejen állok. Aztán...

Aztán megdermedek. Egy életemben csak egyszer, akkor is csak pár kósza percig hallott hang szólal most meg nem messze tőlem, és valami ránehezedik az urnámra, amitől az megremeg egy kicsit. Én is vele együtt, de nem a rázkódástól – az érintéstől.

Hát eljött...

Hát mégis eljött...

Ahogy hallgatom azt az arany és méz hangot, azt a pár, keresetlen de édes szót, nem, nem fogom fel a jelentést, de mást igen – hiszen én meghaltam.
Akik most engem itt csodálnak, azokat mindet elvesztettem. Hiába a gondolatok, hiába a kavargás... mire megyek vele? De nem érdekel. Csak az, annak a szavai ölnek meg újra, és égetik át újfent testemet, aki itt beszél a poraim felett, nem is sejtve, hogy én még most is, mint eddig is minden pillanatomban, rá, Őrá gondolok.

Már nem emlékszem a kalandokra, amik rám várnak új formámban. Már nem emlékszem a szökési tervre. Már nem várom a mise végét. Ó, bár tartana örökké, ó, bár szavalná a végtelenségig az az arany és méz hang azt a pár, keresetlen de édes szót, és én csak hallgatnám... és nem, még most sem érhetek hozzá.

- Bár életében személyesen sosem láttam őt, most végül szeretném leróni tiszteletem neki, még ha csak száraz hamvakhoz is beszélhetek.

És nyílik az urna fedele.

- De hiszen ez sár – morogja az orra alatt a fiú.

Én pedig csak bámulok az arcába, és ezzel az utolsó, mindennél gyönyörűbb képpel emlékeimben örökre elnémítom gondolataim. És még ha tudnám, se törölném meg könnyező szemem.