This feels like falling in love (PUF - Cselnakos)

This feels like falling in love

A Sziget Fesztivál pontosan úgy nézett ki, ahogy egy fesztivál a nulladik napon szokott. A kajáldák többsége még zárva volt. Valahol hangosan kopácsoltak, végezték az utolsó simításokat, máshol zászlókat és plakátokat raktak fel. Alkalmazottak pakoltak árut még lelkesedéssel, készülve az egyhetes örültek házára. Persze ez nem zavarta a beáramló tömeget, akik igyekeztek minél hamarabb felverni a sátrukat és felfedezni a fesztivál területét.

Csele Csaba is ebben a forgatagban igyekezett befelé, igaz, ő nem tervezte, hogy egy hétig marad. Csak a nulladik napi szupersztárra, Ed Sheeranre volt kíváncsi. Már 13 éves kora óta nagy rajongója volt a vörös hajú angol zenésznek, és mikor meghallotta, hogy fellép a Szigeten, tudta, ott kell lennie, még hozzá az első sorban.

A jegyet a szülei előlegezték meg neki. Egy helyi kisboltban vállalt nyári munkát, amit utált az első pillanattól fogva. De amikor a K-híd kapujában a csuklójára került a karszalag, úgy érezte, teljesen megérte 2 hónapig intim betétet és tamponokat pakolni.

Csele megállt a színpad közepénél a kordon előtt. Nézte, ahogy a munkások még pakolásznak. Egy kigyúrt kopasz pasi eligazítást tartott vagy húsz security-s embernek. Volt köztük egy magas, barna hajú fiú, aki többször is felé nézett. Biztos azt gondolja, fanatikus vagyok, vélekedett Csele, de nem érdekelte. 

A nap perzselte a tarkóját. A koncertig még 4 óra volt hátra.

Este kilenckor végre felgyúltak a fények és Ed Sheeran besétált a színpadra. Csele megfogadta, hogy nem fog tini picsa módjára visongani, de képtelen volt megállni, hogy legalább egyszer ne üvöltsön örömében.

Hangosan énekelt, felszabadultan táncolt, tökéletesen érezte magát, és azt se zavarta különösebben, hogy lüktet a feje. Viszont volt egy pont, amikor a kivetítőn mutattak egy légi felvételt, hogy mennyien állnak a színpad előtt, és Csele érezte, hogy bennakad a levegő a tüdejében. Döbbenten fordult meg, persze csak néhány emberig látott hátra. Visszanézett a kijelzőre. Mögötte több tízezer ember állt, tombolt, ugrált, táncolt, üvöltött.

Sheeran a Castle on the Hill-t kezdte játszani és a tömeg Csele körül teljesen megörült. Valaki nekilökte a kerítésnek. A levegő még mindig nem akart se ki, se beáramlani a tüdejében. Eddig is ilyen kicsi helyen állt? Eddig is ennyire meleg volt? Eddig se volt levegő? A korlát eddig is beleállt a mellkasába?

Hirtelen a zene is túl hangos lett, a sikítások elviselhetetlenül élesek. Csele menekülni akart. Csöndet. Hideget. Biztonságot. Kiszabadulni. Érezte, hogy összecsuklik a lába. Kétségbeesetten kapaszkodott a korlátba.

– Hé, jól vagy?

Hűvös kéz érintette a csuklóját. A hang távoli volt, mintha egy pince aljából szólt volna, és elmosódott, akár csak Ed Sheeran alakja a színpadon.

– Királyfi, hallod, amit mondok?

Királyfi? Csele nem volt királyfi. Maximum udvari bolond lehetne egy királyságban. Kezdett minden elsötétülni. A hűvös kéz eltűnt a csuklójáról, helyette valami átfogta a hóna alatt és megdőlt a világ, de mielőtt elgondolkozhatott volna azon, mi történik, minden visszaállt az eredetibe.

– Tudsz járni? – kérdezte a hang megint – Királyfi, ne ájulj el, jó? Minden rendben lesz!

Egy kar a lapockájánál karolta át, egy másik a térde alatt. Már minden sötét volt. Minden összefolyt, a hangok, a zene, a sikítás, csak egy valami volt tiszta: az aggódó hang a fülénél.

– Maradj velem, Királyfi, jó? Ne ájulj el! Minden rendben lesz! Kolnay! Kolnay!

Rázkódás. Aztán eljött a sötétség meg a csönd.