Paletta🎨

🥀

Neked melyik a kedvenc színed? Igen, az is egy szép szín, de nekem a zöld. Megnyugtat, és ilyen színe van a természetnek is. A fáknak, a leveleknek, a fűnek és még néhány állatnak is. Ez az élet színe. A húgom kedvence a piros. Piros, mint számtalan gyümölcs, mint a pirkadat és az alkonyat, mint a labda, amellyel gyermekként játszottunk. Ez a sors színe.

Akkor, fordítsuk meg kicsit a dolgokat. Gondolj egy egyszerű kémcsőre, melyben méreg van. Hogyan látod? Én zöldnek, az élet színét látom egy halállal teli üvegcsében. Most képzelj magad elé egy boszorkányt, ahogy egy nagy fekete üstben bájitalokat főz. A tűz lángjai, melyek az edény alját nyaldossák olyanok, mint az élet. Táncolnak, nagyra, a magasba törnek. De színük zöld. A banya gonosz mosolyra húzza a száját és az előbb említett méregből csepegtet a főztjébe. Az habozni kezd, végül kifut az edényből. Ahol a gyephez ért, nem marad más, csak a kopár, száraz föld. A zöld méreg kiontja a zöld életet.
Nézzük akkor most, a pirosat. Nem kell messzire menned, ott van benned. Ez a szín a részed, a saját forró, áramló véred. De honnan tudod, hogy piros? Megvágtad megad, netán felsértetted a térded? Mindegy is. Az, hogy látod ezt a színt, fájdalommal jár. Vér tapad a legtöbb királyicsaládhoz, az uralkodóházakhoz, forradalmakhoz és felkelésekhez. Vérben úszik a csatatér, a háborúban a szaga fojtogatja az embereket. Vérrel jár, ha megvédesz valakit, és ha téged védenek meg, véres az ártatlan és a gyilkos. Ez a piros szín, mely szintén öl.

Milyen jó lenne, ha fekete-fehér lenne a világ, talán nem kötnénk érzelmeket a színekhez. Nem sárgulnának az emberek irigységükben, nem kékülne semmilyen sérülés, zavarában sem pironkodna senki. A tűz fehér lenne, az üstben lévő méreg pedig fekete. Eltűnne a barna mélysége és a narancs izgalmassága. Minden sokkal egyszerűbb lenne. Fekete, fehér, rossz és jó, sötét és világos. Minden tárgyat és lényt csupán az alakjáról különböztetnénk meg.
Egyetlen egy dolog aggaszt. Mi van, ha a színekkel együtt ez érzelmek is eltűnnének? Nem lenne sárga, nem lenne vidámság, nem lenne rózsaszín, nem lenne szerelem, nem lenne zöld, nem lenne nyugalom. Ezek nélkül pedig rossz lenne a világ. Egy érzelmek nélküli társadalomban pedig gondolatoknak sincs helye. Elveszne a vélemény, a hit. Nem lennének viták, sem egyetértések. És mindez, a színektől van. Mindegyik érzelmet hordoz magában és az érzelmek gondolatokat szülnek. Egy szobor nem érez semmit, nem is gondolkodik, és általában fehér, fekete vagy szürke színű. Vajon gondolkodnánk-e ha nem lennének színek a világban? Képesek lennénk-e érzelmek nélkül élni?
A válasz egyszerű; nem. Ha nem lenne piros, mi csalná elő belőlünk a haragot? Ha nem lenne kék, hogyan merengenénk az ég végtelenségében, vagy a tengerek mélységében. Barna nélkül nem lenne föld, melyen a zöld növény terem, sem fa, melyet a piros lángok emésztenek el a kályhában. A sárga viszi magával a boldogságot és az erőt, míg a lila egy rejtéllyel, misztikummal teli szín.

Még mindig a zöld a kedvencem, mert életet hordoz magában. Az erdő közepén, ahol a boszorkány kotyvasztotta a mérget, eltűntek a zöld növények. Kopár, poros folt csúfítja a mohaszőnyeget. De ez a seb begyógyul, a növényzet életre kel. Nincsen, aki megállítsa, az apró hajtás kitartóan törekszik a fény felé.

A sárga naphoz, mely a kék égbolton pihen. Közben zöld lomot növeszt, és piros termést hoz.