Csillagszóró

Előszó:

"Mikor kicsi voltam nem értettem a halál fogalmát. Annyit tudtam, hogy soha többé nem láthatom majd őt viszont. Fájt, mikor láttam, hogy egy tragédia után a csillagok csak tovább ragyognak. Ekkor mondta édesanyám, - Mikor egy csillag kihuny, teljesül, egy a szív legmélyén lappangó kívánság. - majd kezembe nyomott egy csillagszórót. Tudatlan fejemmel nem fogtam fel mekkora lehetőség lapul a kezeimben, csak mikor aludni tértem és álmomban még egyszer, utoljára megpillanthattam édesapám."

-Christine

Zoe már tíz... vagy tizenegy éves? Ő maga sem tudja már igazán. Egy hónapja ébredt fel rémesen hosszú álmából, más-más doktorok és nővérek vették körbe, mindegyikük tekintetére ki ült a döbbenet, ahogy a kislány zavarodott szemeit fürkészték. A lány először összerezzent, majd körül nézett a szobában, mintha nagyon keresne, valami ismerőst az idegenek között. Könnyes, riadt szemmel tekintett fel a fehér ruhába bújt orvosokra, majd remegő hanggal megszólalt:

- H-Hol van anyu? - kérdezte, mire a helységben mindenki lefagyott. Nem értette ezt a furcsa reakciót, de kétségbe esett hangon folytatta. - Hol vannak a szüleim? - kérdezte, mire minden egyes ember másfelé nézett - Hol van a családom? - kiáltotta megrémülve, könnyek mardosták a szemeit, mire mindenki a kislányra nézett, majd a talajt fürkészték - Nem...Az nem... Az nem lehet... Az nem lehet! - Ordította a lány torkaszakadtából, üvöltött, kétségbe esett sírásba kezdett. A kis törékeny testhez képest hatalmas hanggal bírt, senki sem tudott megmozdulni, kivéve az egyik nővért, név szerint Christine oda nem sétált a lány ágyához, leült mellé, majd egy szoros ölelésbe fogta a zokogó gyermeket. Zoe, mint ments várként kapaszkodott a fiatal nő vállába és rázkódó vállal továbbra is üvöltött. Az orvosok mind tehetetlenül és sajnálkozva néztek a kicsi vörös hajú lányra.

Az első napokban nem beszélt senkihez, nem evett, nem ivott, ha valaki a közelébe került rohamot kapott és görcsös sírásba kezdett, az orvosok képtelenek voltak a helyes ellátást véghez vinni, mikor egy megbeszélésen Christine elhatározottan meg nem szólalt.

- Én segíthetek rajta. - mindenki hitetlenkedve meredt az újonc nővérkére, aki csupáncsak 1 éve van köztük. - Itt voltam mikor behozták, mindenki lehetetlennek tartotta a felépülését, egyedül csak én hittem benne, hogy egyszer majd felébred. Ha ez idáig mellette voltam, akkor továbbra is vele leszek. - Szavai határozottan csengtek, néhány orvost meghatotta a segítőkészsége, néhányan csak lehurrogták naivsága miatt, ő viszont állta a lenéző pillantásokat, majd mihelyst felvilágosították legújabb teendőiről, azonnal a kislány kórtermébe sietett.

Mikor belépett a szobába, a lány éppen aludt. Oda sétált mellé, megsimogatta a fejét és csodálattal tekintett a vöröslő fürtökre.

- Ha nem bánod, most elvégzek néhány vizsgálatot, aludj nyugodtan, ígérem, meg se fogod érezni. - suttogta mosollyal az arcán, majd az ágy mellett lévő asztalhoz lépett, a sterilizált eszközök közül elvett egy tűt, illetve egy kisebb tároló edényt, majd vért vett a lánytól. Ezek után elővett egy másik tűt, miközben eltette a megtöltött üvegcsét. A tűt bele mártotta egy üvegbe, melyben vízszerű folyadék volt, majd beleengedte az infúzióba. A kislány keze még egy picit véres volt, így azt letörölte. Az eszközöket eltette, a használt vattát kidobta, majd kiment a helységből és később már egy tálca ebéddel, illetve egy palack ásványvízzel tért vissza, valamint egy kis pohár narancslével, melyeket letett az asztalra. Megmérte a lány lázát és óvatosan meg igazított néhány kötést. Ezek után feljegyezte az adatokat, majd leült egy székre és a lány arcát fürkészte. Egyenletesen vette a levegőt, ránézésre, senki sem mondaná meg, hogy egyik pillanatról a másikra lett árva.