naplemente - jikook (rövid történet, befejezett)

[𝒊 𝒎𝒊𝒔𝒔 𝒖]

Meghalt. Meghalt az egyetlen ember, aki valaha is szeretett. Miattam. Miattam vesztette életét az az ember, akinek mindent köszönhetek. Sosem tudtam megköszönni neki, s már nem is tudom.

Sajnálom...Sajnálom, hogy olyan flegma voltam veled, amikor nem kellett volna. Sajnálom, hogy bántottalak, amikor ártatlan voltál, s semmit nem tettél, amiért bántanom kellett volna téged. Sajnálom, hogy mindig téged hibáztattalak, amikor nem te voltál a hibás, hanem én.

Sajnálom, hogy miattam kellett meghalnod. Én voltam a hibás, s ezt most először vallom be magamnak. Én voltam a hibás.

Ha nem bántottalak volna, ha nem hibáztatlak semmiért sem. Ha nem veszekszek, kötekedek veled talán még mindig itt ülnél velem, az égboltot bámulva, s fognád kezemet, mely behálózza apró kacsódat.

Csupán bocsánatot szeretnék kérni, amiért ily módon tettelek tönkre. Tönkretettem a szerelmünket, tönkre tettem a szereteted irántam. Tönkretettem az életed, s ezt sosem bocsájtom meg magamnak. Te megbocsájtasz? Megbocsájtod, hogy nem voltam veled kedves, törődő személység? Megtudsz nekem bocsájtani, Jimin?

Könnyeim csak úgy folytak, ahogy közös emlékeinket idéztem fel, miközben élettelen tested figyeltem. Megfogtam jéghideg kezed, majd simogatni kezdtem, mint mikor még éltél.

Szeretted, ha a kezedet fogom, mert így biztonságban érezted magad, s nem féltél attól, hogy bántalak. Úgy érezted, mintha csupán álom lenne, amit veled művelek. Egy rossz rémálom. Ám ez a valóság volt. A szörnyű valóság, melyben éltünk.

Felálltam, majd még egyszer sápadt valódra vetettem egy pillantást, s fájó szívvel fogtam kezem közé az íróasztalunkon lévő képet, melyen ketten, mosollyal az arcunkon karoljuk át a másikat, s egymás szemeibe nézünk. Felemeltem a bekeretezett képet, majd erősen földhöz vágtam.

Könnyeim újra utat törtek maguknak, lábaim egyre gyengébbek, s gyengébbek lettek, végül térdre rogytam, s arcomat tenyereimbe temetve zokogtam, az üvegszilánkokkal szétszórt kép előtt.

A nap már lemenőben volt, az égbolt pedig csodaszép színeiben pompázott. Felálltam, majd a még mindig földön heverő képet felvettem, s kimentem az erkélyre. Kinyitva az ajtót, rögtön megcsapott a nyári szellő, mely most hideggé, s rideggé varázsolta az éjszakát.

Egy széket vettem elő, melyre aztán leültem. Felnéztem az égre, majd a kezemben szorongatott képet nézegettem. Sóhajtottam egyet, majd felkeltem székemből, s nekidőltem az erkély szélének.

Ott álltam az erkélyen, a naplementét figyelve, életem szerelmének képét fogva kezemben, s akkor ébredtem rá, milyen a halál utáni hiány. Milyen, ha valakinek hiányzik az elhunyt szerelme. Mostmár tudom, milyen érzés az, ha valaki hiányzik neked.

Mostmár tudom mit érez át Jimin, mit érzett eddig át, s min ment keresztül, miattam.

Jimin, sajnálom, hogy egy szörnyeteg voltam veled szemben. Sosem volt szándékomban bántani, csupán le akartam vezetni a feszültséget. Nem tudtam máshogy levezetni, sajnálom. Ígérem, ezentúl olyan ember leszek, akárcsak te voltál. Egy kedves, s csodálatod teremtmény, mely tele volt élettel, s melyet elvett tőle szerelme. Én szerettelek és szeretni is foglak, míg élek, s talán még azután is. Bocsáss meg amit tettem veled, s bocsáss meg, hogy nem tudtam kimutatni, mennyire szeretlek.

Sajnálom, hogy miattam haltál meg.
Sajnálom, Jimin.