Láthatatlan árnyak

Prológus

Tollak önfeledt, s néha unott sercegése, billentyűk halk csattanása törte csak meg a professzor magyarázatát. Félig őszülő, viszonylag magas, átlagos testfelépítésű, hatvanas éveiben járó férfi volt. Bár hangja monoton, már-már unottan csengett, élvezte a tanítást. Már lassan harminc éve volt a pályán és nem tudta megunni, az ósdi faasztalt, amely már évtizedek óta ott feküdt. Számára a hivatását és önmagát jelképezte. Rajta tornyosultak az éppen aktuális jegyzetei, néhány toll, színes táblafilc és a szokásos „Legjobb apuka" feliratú bögréje, melyben még gőzölgött a reggeli kávéja.
Felkapott egy fekete filcet, és ahogy az öreg tölgykatedrán a táblához sétált, már rutinszerűen kerülte ki a mindig nyikorgó padlódeszkát. Egy pillanatra elhallgatott és körbe futtatta szomorkás szürke íriszét a diákságon. Hirtelen elmélyülő nevetőráncai mutatták csak meg, hogy ismét elcsodálkozott, milyen sokszínű emberek járnak be az előadására. Tekintete a nebulókról a teremre siklott. A falak színét az évtizedek, fehérről szürkésre festették át. A plafont zümmögő lámpák tarkították, melyek kékes fényéből látszott, hogy az égők immár sokkal környezetbarátabbak. A professzor egyszer már kiszámolta az egész épület áramfogyasztását, csak a fényforrásokat beleértve. Hiába választotta hivatásául a történelmet, a fizika is mindig érdekelte. Tekintete gyorsan átvándorolt a helyiség padlójára. Egyszerű parketta volt, melyen sok száz faasztal és szék terpeszkedett. Bár a férfi már régen vett részt utoljára előadáson, a terem elrendezkedése kicsit a színházéra emlékeztette. A padsorok lépcsőzetesen helyezkedtek el, amiket egy-egy mindkét oldalon mellettük futó lépcső tett megközelíthetővé. A katedra és az első sor között feküdt egy kis folyosó, mely két végén egy-egy öreg faajtó állt, talán még a professzornál is tekintélyesebben.
A férfi már éppen újra szóra nyitotta volna a száját, amikor hangos nyikorgás kíséretében kinyílt a jobb oldali óriás. Egy lány sietett be rajta. Előre görnyedve a térdére támaszkodott és lihegett. Úgy tűnt futva tette meg az utat az egyetemig. A professzor szórakozottan az órájára nézett, majd rápillantott a lányra. Várta a jólmegszokott magyarázkodást.
Pár pillanat múlva a lány kifújta magát, aztán felnézett, egyenesen a férfire. A görnyedéstől eddig láthatatlan, egészen szép alakja láthatóvá vált. Vékony testalkatához, átlagos magasság, fehér bőr és kedves, ovális arc párosult. Barna egyenes szálú haját kontyba tűzve viselte, ami a rohanástól kissé szétzilálódott. A professzor nem látta szeme színét olyan messziről, de mintha felfedezett volna tekintetében egy kis kékes villanást.
- Elnézést kérek a késésért – jelentette ki bűnbánó arccal. Egy kósza tincset a füle mögé tűrt, majd kicsit megszeppenve vette tudomásul, hogy a teremben mindenki őt nézi. Összébb húzta magát és a professzorra nézett.
- Húsz perc... - somolygott rá a férfi - Nem tesz jó benyomást a tanáraira, ha már a legelső alkalommal késik. Ezt vésse jól az eszébe! Menjen, keressen magának egy helyet!
A lány félénken bólintott és gyorsan a látóterében lévő legelső szabad székhez sietett. Lecsúsztatta a válláról a laptoptáskát és hamar előkapott egy füzetet és egy tollat. Szeme a professzorra szegeződött. A férfi tudomásul vette, hogy immár mindenki csak rá figyel és ismét belefogott az ókori görög történelem és kultúra már-már túlzottan részletes taglalásába. Kimondottan kedvelte a témát, a kedvencei közé tartozott.
A legtöbb diák általában élvezte az óráit, mindig különleges, érdekes információkkal tűzdelte tele kötelező mondandóját. Néha, előadások után néhányuk az asztalához telepedett és beszélgetni, akár vitatkozni is kezdett vele az adott témáról. Ezt mindig nagyon élvezte. Ezért is ragaszkodott ennyire a munkájához. Kutatásai miatt már több, jobban fizető állásajánlatot is kapott, de ő mindig csak egy-egy alkalmi munkát vállalt el, olyat, ami érdekelte is.
Miután befejezte az előadást, elbocsátotta diákjait és elkezdte összepakolni az asztalán lévő holmikat.
- Elnézést! Zavarom professzor úr?
A férfi felnézett. A késő lány állt előtte. Szégyenlősen mosolygott, egyik kezét a laptoptáskán pihentette, másikkal a táskapántot szorongatta. A professzor már tisztán látta a szemét. Égszínkék ragyogásával sajátos bájt kölcsönzött az arcának.
- Nem zavar. Ha az első húsz perc anyagát szeretné, megkereshetem önnek a jegyzeteim között, lefényképezheti – mondta és szórakozottan keresni kezdte azt a bizonyos anyagot. Más kollégái laptopon jegyzeteltek, de ő a régimódi szokásokhoz híven, a sima papírt és tollat helyezte előtérbe.
- Nagyon szépen köszönöm a kedvességét professzor úr! Nem nagyon ismerek még senkit, aki oda tudná adni nekem a jegyzetét – mondta kicsit szégyenkezve, majd egy hajtincset a füle mögé tűrt (a férfi úgy látta ez már megrögzött mozdulat) és belenézett a szürke szempárba – Még egyszer elnézést kérek a késésemért. Szeretnék jól teljesíteni a vizsgákon.
A professzor kedvesen bólintott, odanyújtotta a kért jegyzetet és figyelni kezdte, ahogy a lány ügyetlen mozdulatokkal előkeresi a táskájából a telefont, majd lefényképezi a papírlapot.
- Majd elfelejtettem! – csapott a homlokára a férfi – Mi is a neve? Be kell gépelnem a naplóba, hogy mégis részt vett az előadáson.
- Kovács Zsanettnek hívnak – mosolygott rá szelíden a lány – Még egyszer köszönök mindent professzor úr! Legyen szép napja! Viszontlátásra!
- Viszlát, Zsanett! – köszönt a férfi és nagypapás mosollyal nézte, ahogy a lány kilép az ajtón.
Miután végzett a cókmókja rendberakásával, az irodája felé vette az irányt. A helyiség meglehetősen apró volt, parketta és fehér falak fogták közre. Egy zöld függönybe öltöztetett ablak tarkította csak a kilátást, ami még így is a zsúfolt utcát figyelte árgus szemmel. Előtte terpeszkedett egy fa íróasztal, rajta egy laptop, néhány könyv és egy fénykép a családjáról. Volt még bent egy kis kanapé, ami a diákokat hozó problémáknak nyújtott ülőhelyet. Néha, amikor a professzor végzett az aznapi teendőivel, de még ottmarasztalta a munkaidő, ő is igénybe vette a kényelmes bútort és egy jó könyv társaságában eljátszott az unalommal. Ma is csábította a fotel, de tudta, hogy még be kell fejeznie a napi adminisztrációját. A táskáját lerakta az asztalra és kinézett az ablakon. Az utcai lámpák már felkapcsolódtak. Tekintetét az égre emelte, belebámult a szürkeségbe, majd gondosan behúzta a függönyöket. Megsimította a fényképet, kitörölt egy kósza könnycseppet a szeme sarkából és egy hosszú sóhaj kíséretében a laptop bekapcsológombja felé nyúlt.
Kattogás.
A sóhaj a torkán akadt. A szemgolyói kigúvadtak.
Kattogás.
Két kezével a nyakához kapott. Iszonyatos kín.
Kattogás.
Kétségbeesetten próbált lélegzethez jutni. A körülötte lévő világ elmosódott foltokba tömörült.
Kattogás.
A fülében kalapáló szíve heves ritmusú szimfóniát játszott. Hattyúdal.
Sötétség.