Nomád

Ég a puszta! - Intermezzó

A Hold éppen a szállás fölött haladt el, amikor a közel dombon egy árnyék bukkant elő.
Pillanatokig bámulta a csendes szállást, majd eltűnt.

Az egyik sátorban egy férfi arra ébredt, hogy felsírt újszülött gyermeke. A sírásra az anya ment oda, karjaiba véve a babát, próbálva megnyugtatni.
Az apát ekkor fura érzés fogta el. Úgx tűnt, mintha a föld...remegne?
Felállt, majd a bejárathoz ment:
- Maradj itt a kicsivel! - mondta ifjú feleségének.
Mikor kilépett a sátorból, két másik férfit látott sátraik előtt, akik a sötétségbe bámultak.
Ő maga is belehunyorított az éjszakába, mikor szemei egy fénylő pontot vettek észre. Aztán még egyet...és még egyet...mostmár egy tucatot...
Megrettenve ugrott vissza a jurtába, ahogy a fénylő pontok egyre közelebb jöttek.

A rajtaütés hirtelen volt és kegyetlen .

A sátrak lángban álltak, miközben emberek és állatok egyaránt megrémülve próbáltak menekülni.
Gyerekek és nők sírása járta át a szállást, amire ráerősített a csordákba hajtott állatok bőgése.
Azok a csekély védők, akiket még nem a legelején taposta el a lovak armadája, a sátrak között védekezik. Ki szablyával, ki lándzsával, ki pedig a ásóval, kapával.
Bárhogy küzdenek, a vereség biztos...

Miután az utolsó védőket is levágták, a rabokat az égő szállás szélére hajtották.
A portyázók elkezdték szét válogatni a nőket, férfiakat, gyerekeket, közben pedig a családok szétszakadtak.
Az egyik portyázó, nyilván egy tiszt, arra lett figyelmes, hogy egy férfit és egy nőt alig tudnak szétválasztani az emberei.
Barna lován odaugrat, majd leugorva a lóról az egyik portyázóhoz szól:
- Mi a késlekedés? - kérdezte. A portyázó köpött egyet, fejével rábökve a párra:
- Nem akarnak engedelmeskedni.
Az ifjú férfi ofalépett a két fogolyhoz, majd észrevéve a nő karjaiban a babát, a nőhöz fordult:
- Ha nem engedelmeskedsz, itt helyben odadoblak az embereimnek és a babádat a kutyáknak vetjük!
A nő felsírt, miközben az apát  erősen lefogták a portyázók.
A portyázó tiszt a kardja markolatához nyúlt és már ki is rántotta volna, hogy levágja az apát.
- URIS! - csattant egy erőteljes hang a hátuk mögül.
A nő, könnyekkel a szemében, odanézett.
Fekete lovon ült a hang gazdája, szemeivel villámokat szórva a portyázóra.
A portyázó tiszt, másnéven Uris ijedten nézett az alak felé:
- Százados uram...
- Kuss! - dörrent a válasz. - A rabokat nem bántjuk, kellenek a váltságdíjhoz!
Megértetted?
- Igenis! - mondta szemét lesütve, majd elsietett.
Az alak a többire nézett.
- Ti meg válasszátok már el őket, a fene egyen meg benneteket!
A nőt és a férfit, nehezen, de végül elszakították.
Az ifjú asszony a női rabok sorához került. Lábára kötél bilincset tettek, de kezeit, a baba miatt, szabadon hagyták.

A menet lassan haladt elfele a porig égett szállástól, miközben hősnőnkre és gyerekére újabb izgalmak várnak...

- Gyerünk, rohadt söpredék! - kiáltotta idegesen a hajcsár, a tömegbe csapva ostorával. - Gyorsabban!
Az édesanya fáradtan tartotta gyermekét, miközben a tűző nap és a gyaloglás elkezdte kifárasztani az embereket.
Már 4 napja mentek és két napja volt az utolsó pihenő, ami kezdett meglátszódni a gyötört rabokon.
Egyre kezdtek kidőlni a foglyok, akik nem fértek fel a szekerekre, azokat otthagyták.
Ráadásul a portyázók is rá tettek azzal, hogy állandóan hajszolgatták az embereket. Néha megfordult a fejében, mi lenne, ha megkérné az embereket, hagy üljön fel az egyik szekérre és...
Hirtelen fájdalom csapott a hátába, amitől a térdére esett. Ereje alig volt felállni, a mögötte valók így megálltak.
- Kelj fel, piszok némber! - harsant a kemény hang. Suhogás hallatszott, majd a fájdalom újra belécsapott, gyermekét alig tudta kezében tartani. Harmadszorra is csattant az ostor.

Az ifjú százados és mirzája arra lettek figyelmesek, hogy a menet oszlop vége lemaradt.
Pillanatokon belül oda robogtak, meghallva a folytonos ostor csattanást.
Egyik emberük folyamatosan az oszlop közepébe csapott ostorával, arcáról leolvasták a dühöt. Azonban, mikor megpillantották, hogy ki kapja az ütéseket, a mirza egy szó nélkül a lovas mellé lépkedett, majd egy rántással letaszította a nyeregből. A lovas, nem tudva, hogy mi történt és hogy miért akarja egy másik lovas eltapostatni a lovával, egyre csak hátrált az oszloptól, el-elesve közben.
Mikor a mirza abbahagyta, akkor hangzott a dühödt kérdés:
- Elvitték a lidércek az eszedet? Tudod, ki vagyok én?
- Nem. - válaszolt a mirza.
- Akkor pedig hogy merészeled, hogy...
- CSÖNDET! - csattant az százados hangja úgy, hogy még a menet oszlop elején is hallották.
A lovast, a mindenki által ismert hang hallatán, elfogta a reszketés. Lassan fordult a fekete lovon ülő tiszt felé, aki mögött a Nap még el is sötétített, fokozva a férfi rettegését.
- Nagyságos százados...nem csináltam semmi rosszat. - hadarta a portyázó.
- Nem ismered a puszta törvényeit? - harsant a kérdés. - Hogy az újszülöttel lévő anyára, legyen rab, akár ellenség, még nézni sem szabad rosszul? És nézd a szegényt! - mutatott a nőre.
A fiatal anya hátát akkora már nyolc ostorcsapás szántotta, felszakított háta véres volt. Félig aléltan térdelt a földön, babája még mindig a kezeiben, rabtársai pedig csak álltak körülötte.
Az százados látva a fickót, hogy a nőre néz, intett a mirzának, aki nyúl gyorsasággal a lovas nyaka köré tekerte pányváját, majd szélsebesen elvágtatott a pusztába, mögötte a rúg-kapálódzó lovassal.
Az százados leugrott lováról, majd a nőhöz sétált. Kivette kezeiből a csecsemőt, odaadva egy rabnak, majd a nőt vállainál fogva a volt portyázó lovára ültette, biztosítva, hogy ne essen le. Elvette a rab kezéből a csecsemőt, majd a másik ló kantárát fogva a menet elejére, a szekerekhez indult.