undercover • wowkwan ⌖

¹

- A rohadt életbe!
Bumm. Asztalra csapott bögre, hangos káromkodás... Tehát Yuchan megint elrontott valamit, amin Heejun persze felidegelte magát. Nagyot sóhajtva tápászkodtam fel íróasztalom elől, s néztem rá a kis újoncra.
- ...és ne nyúlj hozzá, hacsak nem kapsz rá utasítást! - Kiabálta az őrnagy.
- Mit csinált már megint ez a szegény kölyök? - kérdeztem az ajtófélfának támaszkodva, tartva a tisztes távolságot.
- Beriasztott, mert a hatos kamerán látott egy macskát - mondta orrnyergét dörzsölve a fekete hajú férfi. Az új munkatársunkra pillantottam, aki lesütve szemeit idegesen gyűrögette királykék egyenruháját.
- Ne legyél vele ilyen kemény, Jun - tettem kezem a hátára. - Csak most érkezett hozzánk, te nem vétettél régebben hibákat?
- Nem - lökte el vállával az érintésem ridegen. - Én tökéletes vagyok.
Azzal fogta, s elhagyta a szobát. Elmosolyodtam és megrázva fejem megveregettem Yuchan vállát.
- Nem kell félned tőle, nem olyan kemény, mint amilyennek látszik - próbáltam felvidítani, majd én is visszatértem a saját kis portámra. No nem mintha lett volna különösebb dolgom. Mint az illegális tettek részlegének főnöke, ritkán kell kimozdulnom. Drogozó fiatalok, a sarki nők... Nem jelent különösebb kihívást. Pláne, hogy mostanában kifejezetten üres minden. Sehol egy bűntett. Nincs jó előérzetem, olyan ez, mint a vihar előtti csend. Sokáig tart, s hirtelen súlyt le.

•

Hatalmas nyújtózkodással zárva a mai műszakom indultam haza. Nyár volt, a kellemes esti szellő kifejezetten jól esett az egész nap bezárva rothadó testemnek. Talán kissé túlságosan jól, mivel véletlenül nekiütköztem egy velem szembejövő férfinak.
- Oh, elnézést! Nem figyeltem - nevettem kínomban. Akaratlanul is végig kellett mérnem a velem szemben állót: karcsúságából ítélve akár nő is lehetett volna, hófehér bőrét az utcai lámpák épphogy megvilágították. Ajkai már-már rikítóan rózsaszínnek hatottak, szemein azúrkék kontaktlencse virított. Szürkére festett tincsei játékosan a szemébe lógtak, ezzel amolyan rejtélyes hatást keltve. Az időjárás ellenére bőrnadrág és egy piros, rövidített aljú ing volt rajta, melyek mégjobb rálátást adtak vékony derekára és formás, izmos lábaira.
- Semmi gond, édes - lehelte egészen magas hangon, s mielőtt elsuhant volna mellettem, egy puszit nyomott az arcomra.
- H-hé, maga... - mire megfordultam, felszívódott. Pár néma percig még ott álltam, egy irdatlan szúnyogcsípés zökkentett csak ki, hogy végre folytassam az utam haza. Ki a franc volt ez?
Ettől a perctől kezdve más sem járt a fejemben, mint az a különös férfi. Férfi, könyörgöm... inkább fiú. Na nem mintha én a magam 26 évével olyan öreg lennék. Összeszorítottam szemeim, s megpróbáltam rendezni a gondolataim, miközben a hatalmas rendőrség feliratú autóm felé lépkedtem. Vannak furcsa emberek az utcákon, voltak, és lesznek is mindig.
Általában szeretek meló után csendben hazamenni, most viszont szükségem volt a kocsiba beépített kis zajdobozra. Csak a különös találkozásra tudtam gondolni. Valamiért gyanús... hogy pont akkor, pont ott futottam bele egy ilyen nem mindennapi emberbe. Összeráncolt szemöldökkel nyomtam be a rádió gombját, ahol éppen az esti híradó ment.
- ...a napok óta a hírekben feltüntetett sorozatosan eltűnő fiatalok ügyét vizsgálják - kíváncsiskodva tekertem feljebb a hangerőt. - A tettest vagy tetteseket egyelőre nem tudta azonosítani a rendőrség, viszont felhívjuk minden kedves hallgatónk figyelmét, hogy ne hagyja kiskorú gyermekét este egyedül utazni!

•

Fáradtan estem be kicsiny lakásom ajtaján. Nem volt egy nagy szám, de nekem teljesen megfelelt a kis kétszobás panellakás. Semmi másra nem vágytam, mint egy nyugtató zuhanyzásra és alvásra. Sok alvásra.
Már épp indultam volna a fürdőszobába, amikor telefonom pittyegni kezdett.
- Ki a franc hív pont ilyenkor?... - morgolódtam, s gyorsan fülemhez emeltem a telefont. Egy jó darabig senki sem szólt bele, hiába "halló"-ztam perceken keresztül. Majd mikor végre megszólaltak a vonal túlsó végén, csupán egy címet diktált le egy torz robothang. Azonnal kinyomtam, s dühösen dobtam a kanapéra a telefonom. Mit szórakoznak mindig ezek a kölykök?

•

Másnap reggel loholva indultam munkába. Igen, sikeresen elaludtam, zseniális vagyok. Egész éjszaka forgolódtam, nem tudtam aludni. Túl sok volt tegnap a véletlen. A különös fiú, a hívás, a rádió. Minden összejátszott. De mi az összefüggés? Vagy csak paranoiás vagyok?