X-PHENOMENON // KIHYUK

001 // Mi van az élet spontaneitása és a kilences szám között?

Mindenki az élet spontaneitásáról prédikál nekem folyton. Arról, hogy mindannyian csak sodródunk az árral, és kár félni bármitől is, mert ha rossz is történik, minden egálban lesz egyszer.

Arról senki nem beszél, hogy az életnek van rossz spontaneitása is. Nem hibáztatom őket, tényleg. Mindenki megpróbálja elfelejteni a rossz dolgokat, úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Ez tökéletesen érthető, de ha csak a jót istenítjük, a rossz feledésbe vész és egyszerűen túl sok amikor megint visszajön.

Ezt próbáltam elkerülni egész életemben. Mindig kerestem a rossznak a miértjét, sőt a jónak is, és őszintén?

Sokkal jobb.

— 🔦 —

"Minhyuk, éjjel három van. Nem kéne aludnod?"

Ja, igen, elfelejtettem, hogy van nekem egy szobatársam, aki szeret aludni. Jobban a kelleténél.

Én meg az inszomniás kis rohadék, aki ennek az útjában áll.

"Lássuk csak, holnap, mármint ma nem kell mennem sehova a nap első tizenkét órájában, szóval koránkelés kizárva. Nem zajongok és amúgy sem panelban lakunk, az is kizárva hogy zavarok. Ha nem vagy vámpír vagy esetleg túlérzékeny a fényre, akkor nem látom okát annak hogy miért kéne aludni mennem."

És még arrogáns is.

Changkyun sóhajtott egyet, majd becsukta az ajtómat. Nem fog haragudni, csak kicsit morcos, azt a jó élet tudja miért. Nem szeret róla beszélni, nem csak velem, senkivel se.

Én pedig folytathattam az olvasgatást arról, hogy tulajdonképpen mi a jó édes faszom történt mielőtt hazajöttem?

— ⏳ —

"Ne már, ez nem fer!" Junhui 23 éves felnőtt férfi ellenére ötéves módjára nyávogott, amikor zsinórban a harmadik kör bowlingban vertem meg.

"Gyakorlat teszi a mestert, kedves Wen Junhui" megveregettem a vállát amikor elmentünk egymás mellett.

Csak tudnám végre elfelejteni.

Itt találkoztunk először. Itt védett meg a saját apjától, amikor félreértette a kapcsolatunkat, ide jöttünk amikor valami bánatunk volt, már 10 éve ide járunk.

Jártunk, mármint.

Egy kínkeserves, hosszú hónapja volt, hogy az anyja a vállamon sírt, mert nem tudta, hogyan közölje velem, Kihyun meghalt. Sosem fogja feldolgozni. És amennyire most látom, én se fogom.

"Hé... Min. Minden oké? Kell egy kis szünet?"

Jun mögöttem állt, a keze a vállamon pihent, próbált egy kicsit megnyugtatni. Tud az egészről, és tudja, milyen nehéz. Az egészet gyerekként kellett túlélnie, és nyoma is maradt, majdnem az egész testén. Megpróbált eret vágni, nem ment. Megpróbálta felakasztani magát, berúgta az ajtót az életösztön. Megpróbálta a másik világba rángattatni magát, de az a bizonyos lélek túlságosan szerette ahhoz, hogy megcsinálja.

Szóval terápiára ment, és most jól van, valamint engem próbál túlsegíteni ezen.

Ránéztem és keserű mosollyal az arcomon szóltam, "Nem. Csak... Nem. Minden oké."