X-PHENOMENON // KIHYUK

002 // Az idő múlása, az összetört kávésbögre, valamint sok fura jelenség.

[Harmadik személy.]

Na szóval. Harminc különféle könyv arról, hogy hogyan működik ez a másvilág, kettő, amiben írnak arról, hogy mi történhetett Kihyunnal, meg egy alvó Minhyuk, aki mielőtt kidőlt, szépen beverte a fejét az asztalba és káromkodott egy sort.

A helyzet nem is olyan rossz, mint az ember gondolná — mármint ugye (természetesen) mi a fasz? De ettől függetlenül mindenre van válasz, a fiú, aki pedig az asztalra hajtott fejjel aludt, éppen azt kereste, mielőtt szerzett egy szépséges sebet a homlokára egy kis alvás reményében.

A mellette levő szoba pedig nem sok órával azután, hogy Minhyuk elaludt, kiürült — Changkyun feltápászkodott és belevágott reggeli rutinjába, aminek első lépése az volt, hogy kicsoszogott a konyhába (útközben vetett egy fura pillantást a szomszédra és elmosolyodva megrázta a fejét a lakótársa szobájában uralkodó fény láttán) majd csinált magának egy kávét és üres pillantások kíséretében magához tért.

Volna, ha nem szólalt volna meg a csengő.

Egyszerre kilencven gondolat futott végig a konyhapultnak támaszkodó szőke hajú fiú agyán. Ki az édes faszom csenget be ilyenkor? Valaki meg akar ölni minket? Áh, nem. De akkor ez ki lehet? Kinyissam egyáltalán? Minhyuk vár valakit? Esetleg én várok valakit, csak még túl csütörtök reggel fél hét van számomra ahhoz, hogy emlékezzek? Azta, esik az eső. Mi van, ha valaki csak menedéket keres amíg lecsendesedik az eső?

Ezután a gondolatvonat után Changkyun úgy döntött, hogy nem lesz faszfej, legalább megnézi ki az. Részben a saját erkölcsi iránytűje volt, részben pedig az ajtón túl álló idegen már harmadik csengetése volt.

— ⚔️ —

[Yoo Kihyun.]

Érdekes érzés volt, azt meg kell hagyni.

Pontosan egy hónap telt el, amióta áldozatául estem egy autóbalesetnek. Három törött borda — kettő keresztben döfte át a jobb tüdőmet ami nem sokkal később összeomlott. Három csigolya keresztülvágta a gerincvelőmet úgy ahogy volt, deréktól lefelé teljesen lebénultam volna. Rengeteg belső vérzés. Rengeteg törés. Nem is volt csoda, hogy nem éltem túl. A kibaszott túlvilágon voltam, amikor legközelebb magamhoz tértem.

Egyszer csak az egész testemben szétterjedő fájdalomnak nyoma sem volt, a csigolyáim a helyükön voltak, a bordáim szintén, tudtam járni, ki tudtam nyújtani a karom, a lábam, nem fájt, ha fénybe néztem, de a környezet... Más volt. Ismerős, de más.

Nem emlékeztem semmire. Mintha az életem első 25 éve ki lett volna törölve, de nem teljesen, és egyszerűen fizikailag fájt, hogy a nyelvem hegyén volt sok minden, de nem tudtam befejezni a mondatot.

Csak úgy, mint sok minden mást.

Fájt nézni az egészet. Ahogy anyám lassan de biztosan összeomlott, ahogy az öcsém a maga összetört valójával próbálta támogatni, ahogy az egész család gyászolt.

És főleg ahogy Minhyuk, anyámmal ellentétben, igen gyorsan pofára esett érzelmileg. És néha fizikailag is.

Igaz volt, amiket olvastam olyanokról, akik már megjárták a túlvilágot, vagy voltak olyan ismerőseik — szinte kibírhatatlan érzés volt Minhyuk ágya mellett térdelni és nézni ahogy lassan az egész világa összedől, de csak nézni, mert nem tudtam semmit tenni — nem érinthettem meg, nem mondhattam neki azt, hogy minden rendben lesz, nem ülhettem ott mellette igazából, nem ölelhettem őt meg, hogy lenyugtassam.