Én és Te Tokyoban

Második bevetés

Épp egy ütés érte majdnem a vállam, amikor sikeresen végre kivédtem, nem úgy mint az előző... fogalmazzunk úgy, hogy párat. Jelenlegi edzőtársam segített a gyakorlásban. Megpróbáltam megrúgni az oldalát, amikor elkapta a lábam és egy határozott mozdulattal a földre terített. Zoé nagyon gyors volt. Egy pillanatra veszítí el őt az ember szem elől és máris vége, a földön fogsz fetrengeni mint Én. Amikor felsegített, épp a Hadnagy lépett be az ajtón:-Jóreggelt, hölgyek! Szorgalmasan edzetek már vagy 4 hete, a legutóbbi küldetésetek óta, viszont most kaptunk számotokra egy újabb, ám már nehezebb küldtést. Elmondanám, ha a csapatotok harmadik szerencsés tagja is jelen lenne. Kérlek hívjá..-ebben a pillanatban tűnt fel a fiú a hátsó ajtó felől. Észrevételezte, hogy minden szem rá mered és ekkor szemöldökét érdeklődéssel felhúzta:-Mi ennyire érdekes? Tudom, hogy szép látvány vagyok, de, Robert azért na.. Önről nem hittem vol...-ekkor a Hadnagy szakította őt félbe a szónoklata közepén:-Nem érdekel a véleményed László! Most figyelj. Küldetést kaptok, így négy hét elteltével remélem már kellő képpen felkészültetek.-majd végigmért bennünket-Tokyoba mentek!-jelnetette be, amikor Zoéval egymásra néztünk és egy-egy hatalmas igaz mosolyt csaltunk egymás arcára. Laci elkábulva hallgatta a Hadnagyot:-Kiyoshi úr egy múzeum tulajdonosa Tokyoban, amit az elmúlt napokban gyakran rabolnak ki, de nem tudják elkapni a tettest. Érdekes ügy, mivelhogy a kamerákat bárhova teszik, egy kamera sem mutatja az elkövetőt.-már-már tátott szájjal hallgattuk Robert érdekfeszítő esti meséjét (úgy, hogy reggel volt), amikor a kezünkbe nyomott 3 jegyet és befejezte a mondandóját:-Aktákat a portán tudjátok elkérni, ezek pedig a repülő jegyeitek. Sok sikert kívánok és ha kiderítettetek valamit, értesítsetek.-ezekkel a szavaival zárta a beszélgetést, majd távozott az edzőteremből. Mi egymásra néztünk és egyszerre üvöltöttük, úgy, hogy még a C.I.A. is beleremegett:-IRÁNY TOKYO!-az örömkiáltásunk után mindenki elment a maga dolgát elintézni, majd a halban találkoztunk. Zoén a tipikus beépülős turista ruháját láttam, Lacin.. hát ami őt illeti, mindig ugyan azt hordja: fekete póló egy farmernadrággal. Nekem bejött, ellentétben Zoéval aki utálta a stílusát. Amíg ők ketten egymást méregették, Jómagam, elkértem az aktákat. Ahogy kinyitottam, a múzeumot pillanthattam meg teljes egészében. Gyönyörű, régies Japán stílusú, viszonylag magas épület volt. Ami az adatokat illeti:

Ellopot tárgyak:
-1940-es évekbeli katana: 5 napja
-Japán Ókultúrájú legyező: 4 napja
-Kékszajkó szobor: 2 napja
-Eredeti arany ékszerek: tegnap

Ekkora már jobb oldalamon Zoéval és bal oldalamon Lacival mértem fel a tárgyakat. Az értékük számát le se tudtam olvasni. Számomra túl sok nulla éktelenkedett a papiron. -Ennél több infóra szamítottam.-jelentettem be, majd megpillantottam a múzeum tulajdonos teljes nevét: Adám Kyoshi. A papírra helyeztem az ujjam, hogy megmutathassam a többieknek, akik eltátott szájjal csodálkoztak velem együtt. Ezt megunva egymásra néztünk, majd kilátszott a fogunk a mosolytól. Zoé kacsintott egyet rám, majd előhúzta a telefonját, mintha csak belelátna a fejembe, és tárcsázni kezdte Alexet. Ahogy felvette, már bele is kezdett:-Szia Édes! Tudnál kicsit segíteni? Új ügyet kaptunk!-itt egy kicsit elhallgatott, biztos Alex is belekezdett valamibe. Egy röpke csönd után ismét rákezdett:-Egyépként nem ismersz egy Adám Kyoshi nevű férfit?-csönd lett. A vonal tulsó végéről is az üresség semmije hallatszott, majd egy hang törte meg a telefon túloldalán, amit az irdatlan nagy csöndben még én is meghallottam:-Igen, ő a nagyapám.-mindannyijunk szeme, látszólag elkerekedett a meglepődés hevében, majd ezt a csöndet kis barátnőm törte meg, szokásához híven:-Megyünk érted.-bólintott egyet felém, majd én kölcsönöztem a fejhajtást, ezzel jelezve a beleegyezésem.-Csomagolj össze nagyjából egy hétre. 10-20 perc múlva a ház elött. Puszi!-ezzel az irdatlanul aranyosan hangzó szóval zárta a beszélgetésük, majd letette. A boldogság egyikünk tekintetét sem hagyta el, továbbra is mosolyban úszva indultunk a kijárati ajtó felé. A parkolóban már a szokásos fehér limuzin várta az érkezésünk. Behuppantunk, majd tájékoztattuk a sofőrt az uticélokról:-Először Adám Alex házához legyen szíves, utána a reptérre.-a sofőr egy halvány mosolyt hagyott hátra nekünk, majd lenyomta a gázpedált és kikanyarodtunk az útra. Út közben megvitattuk, hogy ki-kire fog ügyelni a küldetés, és az egész Tokyos kalandunk során: Zoé Alexra ügyel majd, Jómagam pedig Lacira. Alexék utcájába érve, már rögtön megpillantottuk az út szélén álldogáló fiút. A cókmókját bepakolta a csomgatartóba, és már indultunk is tovább. A hátsó ülés tele volt élettel. Végre újra együtt indultunk küldetésre, ígyhát mindenkiből sugárzott a boldogság. A reptérre érve megmutattuk a 3 jegyet, Alexnak pedig vettünk egyet. Most fel is engedtek minket a gépre, nem úgy mint legutóbb. A felszállási sorban állva észrevettük, hogy az első ember jegyéből letépnek egy darabot, majd bemondják az ülésük sorát és számát. Amikor előrekerültünk Alex jegye a 12. sor 3-mas szék volt, a többi három viszont az első osztályra szólt. Ígyhát kénytelenek voltunk sajnos külön utazni. Amikor végre landoltunk Tokyoban, azt se tudtam milyen nap volt. Keső este értünk oda, kis köd is honolt a reptétren. Kissé kísérteties is volt, de nem ilyesztett meg. Inkább a táj volt ami megjesztett. Ijesztően gyönyörű volt. Már a reptéren is zsongott az élet. Ázsiai emberek ezrei vártak a sorrakerülés lehetőségére. Amikor kis bolyongás után megtaláltuk a kijáratot, megkönnyebülve és fáradtan hagytuk el az épületet. Az utcán már-már kevesebb ember nyüzsgött mint a reptéri épületben. Itt még a levegő is más volt. Lehet csak a köd miatt, de az is lehet, hogy itt valóban van valami különleges abban ahogyan belélegzed ezt az új légteret. Az ajtó melett egy újságárust pillantottunk meg, akinél rögtön kiszúrtam egy túristáknak szóló eligazító lapot. Odasétáltunk az idős, ráncosodó szakállas úrhoz, akinél bevethettük az angol tudásunk:-Elnézést, uram! Jónapot! Mennyibe kerül az eligazítólap?-kérdezte meg végül Alex, minden kedvességét belecsempészve a mondatba. A férfi végigmért minket majd hatalmas, igaz mosollyal az arcán felelt:-Ó, az ingyin van! Nyugodtan vigyík csak! Egyípkínt is ilyen rendes fiataloknak míg akció is ván.-még sosem hallottam Ázsiai akcentust, így első hallásra kicsit egy egércincogás és egy kis menyét nyüszítést idézett fel bennem. Még az is megeshet, hogy ennek az úrnak ilyen a hangstílusa, és a többi itt élőnek egész más. Elvettünk végül fejenként egy-egy lapot, majd tanulmányozni kezdtük. Köreinkben ritka pillanat a csend, de amikor olvasunk mégis sírí hallgatás van. Néha felpillantott valamelyikünk, hogy megnézze a többiek mire jutottak, de végül mindig visszasüllyedt a tekintete, és tovább bújta a papírlapot. A már szinte kellemesnek mondható csöndet, szokásos emberünk, Zoé törte meg:-A lap alján vannak szállodák és motelek. Valahol meg kéne szállnunk. Szerintem legyen ez az első uticél.-Zoé felvetése teljesen jogos és ésszerű volt, de nekem mégis mást sugallt az agyam... Vagyis inkább a gyomron. Méghozza azt, hogy sűrgősen ennem kell! -És mi lenne, ha elötte elmennénk egy étterembe enni valamit? Hm, srácok? Megegyezhetünk?-mondtam ezt éppen a megfelelő "éhes bociszemet" keresve. Egy pillanatig csak néztek bambán, majd először nevetést visszatartó öklendezések hangzottak el, végül pedig a megállíthatatlan hasgörcsöket idéző röhögés. Én elpirultan mosolyogva vártam, hogy abbahaggyák. "Lehet azt hiszik viccelek"-gondolgoztam el magamban, immár farkaséhesen. Miután végre elcsendesedett bennünk a nevetés és sikerült lenyugodniuk, Laci fűzött hozzá valamit:-Igazából mi lenne ha először mennénk-itt megakadt a hangja mert a nevető görcs "mellékhatásai" váltakoztak ki-tehát először elmennénk enni, utana pedig szállást foglalnánk? -Pont ugyan ezt mondtam én is Laca.-közöltem vele az egyértelműt, majd kuncogtam egy kicsit a fölösleges butaságán. Végül a terv így maradt és vacsorázni indultunk. A legközelebbi étterem, pont a reptérrel szemben volt, így könnyedén megtaláltuk. Ki gondolta volna, egy sushi és wok étkezde volt, tetejét pedig egy szétvilágított Japán felirat díszítette: フーのレストラン! -Skacok! Valaki tudja mi van oda írva? Csakhogy ne egy random cipőboltban kuncsorogjunk kajáért.-viccelődöt szokásához híven, Laci. Az volt a nagy helyzet, hogy Én régen Japánt tanultam 3. nem kötelező nyelvnek. Mindig is szerettem a kultúrájuk a vallásaikat és szokásaikat, de főképp az írás érdekelt az egészben. Hogy nehéz volt -e ilyen távoli nyelvet megtanulni? Igen nehéz volt. De ezek szerint megérte.-Én tudok, és ide az van írva, hogy "Fu Étterme", vagyis "Fū no resutoran".-mindenki csak nézett rám, mintha egy poloskát láttak volna táncolni egy antilop hátán. Végül Alex bólintott egyet és megkérdezte:-Nem tudom mikor volt időd Japánt tanulni, de irigyellek. Ez egy igazán szép nyelv.-jól esett, hogy rajtam kívűl még valaki ugyanúgy tisztelte ezt a nyelvezetet mint Én. Most, hogy ezt is megvitattuk, megpróbáltunk ajtót nyitni. Hogy miért csak próbáltunk? Mert az ajtó nem nyílt. Nem is kelett volna csodáljuk. Akkor épp hajnali 3 volt. Így nem meglepő, hogy zárva tartanak. Szomorúan, de elfogadtuk, hogy üres hassal fogunk nyugovóra térni. Az eligazítólap hátoldalán egy térképet fejtegethettünk, ami 2 motelt jelölt csak a közelben, ha minden igaz, ígyhát elindultunk a közelebbi felé. Zoé aztmondta ért a térkép olvasáshoz, mert elmesélte útkozben, hogy régen a nagybátyjával kalózosat játszottak, és neki kellett a térkép apapján meglelnie az elrejtett "kincset", ami egy 6 éves szintjén egy tábla csokit tett ki, így az ő vezetésével vonultunk végig Tokyo utcáin. A motel a következőképpen tárult a szemünk elé: hatalmas magasba nyúló óriási épület volt akár csak a társai, és ezernyi ablak ékesítette a téglalap oldalait. Az alján az utca felé a bejárati ajtó nézett: duppla ajtó volt, és kétszer olyan magas is. Ezen az ajtón még bőven egy zongora is befért volna kényelmesen. Az is megeshetett, hogy volt bent zongora. Nem vacakoltunk tovább a felhőkarcoló vizsgálásával, benyitottunk az ajtón. Ez természetesen nyitva volt. Bármikor beeshetnek ilyen béna kis vendégek mint mi. A portán egy szinte vámpír fehér bőrű fiatal hölgy foglalt helyet és nézett fel ránk a gépelésből, majd kedvesen megszólított bennünket:-Miben segíthetek?-meglepő volt közte, és a reptéri úr között a különbség. Ennek a hölgynek mintha csak nem lett volna akcentusa olyan simán beszélt angolul. Egy röpke 5 perc után kaptunk egy szobát a 14. emeleten. Nem kellett a bőröndjeinkel szerencsétlenkednünk, a lift felvitt bennünket, majd elfoglaltuk a szobát. (Kivételesen meg is találtuk). Három szobából állt a helyiség. Két hálószoba volt, közte egy elhúzhatós ajtóval, és egy fürdőszoba. A mosdó fölé a pipere holmink dobáltuk fel, a bőröndöket pedig mindenki a saját ágya környékére sátrazta le. Két francia ágy volt megtalálható a szobában. Szerintem mondanom se kell, hogy Zoé és Alex aludtak a fürdőhöz közelebbi ágyon, Laci és szerény személyem, pedig a másikon hajthattuk álomra a fejünk. Miután az összes villanyt lekapcsoltuk, és már mindenki csendben foglalta el magát, én éppen azt figyeltem ahogyan a mellettem idegeskedő fiú próbálta megszerezni a motel wifijét. Egy 3 perc után már meguntam a morgolódását, kikaptam a kezéből és egy pillantást vetettem a telefon képernyőjére. Az első dolog ami eszembe jutott begépeltem a jelszót kérő helyre, és nem meglepően sikerült. Volt egyetlen egy kód, ami bármilyen wifinél tudtam alkalmazni, csak ezt még Laca nem tudta, így meglepetten ült fel, majd nézett le rám. -Az még rendben van, hogy a szívemet elvarázsoltad, de, hogy a netet is megtudd bűvőlni ahoz már tehetség kell.-mindig is szépeket mondott, úgyhogy ő engem nem tudott meglepni, de, hogy tudja, igazán aranyos volt a gesztusa, finom csókot nyomtam a szájára. Ő elmosolyodott és visszafeküdt mellém. A telefonját letette az éjeliszekrényre, majd átkarolt és valószínűleg pár másodperc alatt kiütötte az álom.