Belépett a szobája ajtaján, és amint egyedül volt, s nem érezte magán szülei égető tekintetét a földre rogyott. Térdeit mellkasáig húzta, gondterhelt fejét ráhajtotta lábaira. Esetlen kisgyermeknek tűnt ott összegömbölyödve a szőnyegen, talán az is volt a tökéletesség álcája alatt. Combjain feljebb szökött a szoknyája, hegekkel borított bőrén végigszaladt a borzongás. Nem csukta be az ablakot. Eső illata kúszott be a szoba sötét falai közé. Mint a kinti esőzés cseppjei, úgy hullottak az ő könnyei is. Nem tudta miért itatja ismét az egereket, gondolatai teljesen kuszák, és összecsavarodottak voltak. Csapongtak, egyik irányból a másikba rohangáltak, egy másodperc nyugalmat sem hagyva a kisírt szemű lánynak. Vörös hajzuhataga íriszei elé lógott, zavarták őt. Hirtelen kapta fel a tekintetét az íróasztalon pihenő ollóra. Régi darab, még a nagymamájától maradt rá, mégis megtartotta újkori élességét.
Lassan tápászkodott fel a szürke szőnyegről, s bizonytalan léptekkel indult el a célja felé. Tudta mit fog tenni, és azt is tudta, hogy meg fogja bánni. Azonban a tettvágy nagyobb volt, mint az aggodalma. Baljába vette az ollót, míg szabad kezébe egy vörhenyes tincs került. Két perc, hét perc, hajszálak a padlón.
Maga elé emelte a kis tükröt -mit gondosan el szokott rejteni a fiók legmélyére- munkája végeztével. Most pontosan látta benne az arcát, valamint eddig hosszú hajának maradványait.
- Nem is olyan rossz.- mosolyodott el ahogy a válláig érő naplemente színében pompázó hajtengeren végigsimított.
YOU ARE READING
We're in the Rain
Short StoryAzt mondtad ne aggódjak, nem fogom látni a halálod. De akkor miért öleltél magadhoz azon az éjszakán, ha tudtad, reggelre hideg karok szorításában kelek?
