becsüld meg

  

   ott ültem a házunk előtti lépcsőn. későre járt már, kevesen lézengtek az utcán. miközben a lábaim automatikusan az alattuk lévő deszkát tologatták ide-oda, rád gondoltam. nem voltál valami varázslatos legény, de engem mégis elvarázsoltál. a gondolkodásod, a véleményeid az élet csetlő-botló dolgairól, vagy inkább valami sokkal nagyobbról. még mindig emlékszem arra, amit pár nappal ez előtt mondtál nekem. becsüld meg azt, amid van. akkor buta voltam és azt hittem, hogy te is az vagy. egyszerű szavaknak tűntek, tele semmivel. akkor úgy éreztem, hogy te is egy vagy a sok oktatni próbáló ember közül, akik azt hiszik, hogy okosabbak mindenkinél. de most már tudom, hogy tévedtem... igazad volt, és igazat kellett volna adnom neked akkor. hiszen te rossz helyre születtél. azt már akkor éjjel is tudtam, hogy az édesapád öngyilkos lett, mikor te még kicsi voltál, de akkor megleptél egy új információval: anyukád meghalt azért, hogy te életben maradj. kegyetlen kegyelem volt és most is vissza gondolva erre, szúr a szívem. nem is tudtam, hogy mit kellene mondanom erre, egyszerűen csak ültem melletted, csendben és figyeltem, ahogy a lábaimmal automatikusan ide-oda tologatom a deszkám. igaz is. elfelejtettem neked megmutatni a deszkázás titkait. megígértem neked, hogy megtanítalak deszkázni, hogy te is érezd azt a szabadságot, amit én. viszont... most újból bele gondoltam és rájöttem, hogy ez hülyeség volt tőlem. te sosem éreznéd azt a szabadságot, amiről én beszélek. hiszen nekem vannak szüleim, otthonom és semmit se kell nélkülöznöm. igazából már legszívesebben azon is sírva fakadnék, ha valaki egy rossz szót is szól hozzám, de te... te fel sem veszed, hiszen az egész életed során ez volt a legkisebb problémád. az érdekelt a legkevésbé, ha azt mondták rád, hogy hülye vagy. nem foglalkoztál vele. és ezért még most is tisztellek. talán ez a tisztelet vezetett el odáig, hogy nem akartalak egyedül látni. tudtam jól, már régen is, hogy magányos vagy és hiába voltál rideg, barátokra vágytál. szülőkre. a szüleidre. biztosan ezért is próbáltam folyton ott lenni veled, de mikor mindig azt mondtam neked, hogy átérzem a fájdalmad és szeretnék a barátod lenni, kinevettél. annyit válaszoltál, hogy én sosem fogom átérezni azt, amit te érzel. azonban, hagytad, hogy utánad rohanjak és mindig kísérjelek a suli folyosóin. nem hagytalak egyedül és tudtam, hogy ennek te is örülsz. viszont, most... ahogy felnézek az égre és figyelem a holdat, újból igazat kell, hogy adjak neked. akkor nem érezhettem át a fájdalmadat.

meghaltál.

tegnap este, sétáltál az útra pecsételt zebrán és egy alkoholista, buta ember átgázolt rajtad. most már, pontosan azt érzem, amit te. összeszorul a szívem, fájdalmasan nyomom oda a kezem és összegyűröm a kezem alá lapult anyagot és azt a kevés bőrt. ismét sírni fogok, ma már sokadjára. fontos voltál nekem és most itt hagytál. de egy valamit mégis hátra hagytál. becsüljem meg azt, amim van. ha csak egy kicsit is tovább maradtál volna, vagy ha tegnap este nem iszik az a hülye sofőr, akkor talán ma éjszaka nem egyedül ücsörögnék, téged  siratva. akkor biztosan, veled lennék és hallgatnám a szavaid. becsülném minden egyes perced és most is, életem végéig becsülni foglak. becsülni, hogy voltál nekem. mert szeretlek.