Strong // Befejezett //

1. Rész

Louis elgémberedett ujjakkal markolt rá az előtte lefékező fekete autó hódarás kilincsére, és az egész arca felderült, amikor a sofőrülés fejtámláján megpillantotta szétterülve a szeretett göndör fürtjeit. A szíve máris hevesebben kezdett verni az őszinte örömtől, amit a tulajdonosuk iránt érzett.

– Szia! – rajongását egy pillanatra sem leplezte, amikor a vezetői ülésből rég nem látott kedvese fürkésző tekintetével találkozott.

– Szia... – köszöntötte viszont a kormányt markoló fiú lényegesen kevesebb lelkesedéssel a bakancsáról épp friss havat letopogó Louist.

– Hiányoztál – sóhajtotta Lou, miután elrendezte magát az anyósülésen, és az ajtót is bezárta maga mögött, kirekesztve a csontig hatoló fagyos decemberi szél betolakodását. Tenyereit összedörzsölte, hogy némiképp felmelegítse átfagyott ízületeit a jó meleg autóban. Odakint a hőmérséklet fagypont alá süllyedt, és ő majdnem fél órán át várakozott a kíméletlen hidegben a szálloda előtt. Butaság volt tőle, ezzel tökéletesen tisztában volt, de képtelenségnek érezte az egy helyben ücsörögést a hall valamelyik fotelében, mert félt. Bele sem mert gondolni a temérdek percekbe, melyeket elpocsékolhat, ha a kényelmet helyezi előtérbe Harry helyett, és hagyja őt idekint rávárakozni. Még ha fordítva is történt, elnézte a másik fél órás késését. Nem akart elszalasztani a vele töltött időből egyetlen percet sem felesleges dolgok miatt, hiszen így is fájdalmasan ritkán látják egymást.

– Te is – válaszolt Harry monoton, érzelemmentes hangszínen, miközben több száz lóerőt pörgetett fel, és kifelé vette az irányt a városból. Haza, ahol már hónapok óta nem jártak együtt – gondolta Louis. Harry nélkül az a ház nem otthon, csupán tégla és malter. Egy rideg épület, ami magányosan árválkodik; pont, mint ő. Akár az elmúlt órákban, tanácstalanul folytatta az alsó ajka szélének ostromlását – folyton nedvesen tartva a sérülékeny bőrt, melyet így könnyedén cserepesre fújt a szél –, ujjaival pedig megszántotta öregrozsdaszín haját, mert nem értette Harry elutasító viselkedését. Három héttel ezelőtt látták egymást utoljára, akkor is mindössze egy fél nap erejéig. Még ideje sem volt rosszat szólni. Igaz, mostanában a kapcsolatuk cseppet sem nevezhető felhőtlennek, ezért határozta el magát, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy boldoggá tegye a kedvesét. De egyelőre , míg nem tudott biztosat, azzal nyugtatta magát, hogy Harry mogorvasága minden bizonnyal a hosszú és fárasztó heteknek tudható be, valamint az ide vezető repülőútnak. Ezek miatt döntött úgy, hogy figyelmen kívül hagyja a korábbiakat, és csacsogással tölti az utazási időt.

– Túl sokáig húztam, de tegnap végül megvettem az utolsó karácsonyi ajándékot is. Nem volt egyszerű választás, de szerintem a húgom örülni fog neki. Már csak a csomagolás és díszítés maradt hátra, de azzal meg akartalak várni. Remek kültéri izzósort választottam. Olyan lesz, mintha valódi jégcsapok csüngnének az eresz alól. Passzol a juharfa világításához. Holnap neki is kezdhetnénk a felszerelésének...

– A hagyományos, színes sorfüzér nekem tetszett... – szólt közbe Harry váratlanul. Louis nem is sejtette , hogy többet kap semmitmondó hümmögéseknél a másiktól, így izgatottsággal vegyes öröm telepedett rá, amikor végre reményt látott Harry kifejtésére valamivel kapcsolatban. Minden idegszálával a párjára koncentrált, ám azonnal megbánta elhamarkodott következtetését, amint meghallotta a szavait. – Mi baj a régivel?

– Azt két éve tönkretette egy vihar... – jegyezte meg csendesen. El akarta kerülni, hogy felhívja Harry figyelmét a saját hanyagságára, de a csalódottság mégis kikényszerített belőle néhány alig hallható szót.

Mindeközben elhagyták a várost, és az elsuhanó, hótól terhes fenyőket vizslatta, a mögöttük lemenőfélben lévő nappal, melynek sugarai lassan elenyésztek a késő délutánban, mégis érezte az arcán a perzselő tekintetet, ami kizárólag egyetlen személytől érkezhetett.