Ha ma meghalnék

A Nagy Nap előtti idők

Mielőtt bárki azt hinné, hogy a történetem egy depresszív tinidráma tele sírós jelenetekkel az esőben és törött szívű hős-szerelmes csávókkal le szeretném szögezni, hogy a jó büdős francokat. Nem vagyok cseppettsem egy búbabaszott személyiség... Legalábbis sose voltam, de azt megemlíthetjük, hogy nem lesz aranysugarú napfénnyel betöltött vattacukor illatú ebédlőszoba hangulata egyik történésnek sem. És a spanyol szappanoperából kivett jelenetek is ki fognak maradni, szóval, ha bárki, aki azt hitte, hogy egy ilyen címmel ellátott könyvnek az eseménysorozata esetleg Veronicárol fog szólni, azt el kell hogy szomorítsam. De ne rohanjunk ennyire előre.

          A képen látható csávó én voltam. Jóképű mi? Mondjuk szar se látszik az arcomból, de ne akadjunk meg ilyen semmiségeken, elég ha elhiszitek nekem, hogy nem olyan volt az ábrázatom, mint aki Newton harmadik törvényét semmibe véve ötven km/h-val fejest szaladt a falba, remélve, hogy a visszahatás elmarad. Azt meg főleg ne firtassuk, hogy miért próbálom pont a deszkámmal meggyújtani a cigimet (mondjuk ez is egy jó sztori). És persze mondhatjátok, hogy miért is cigiztem én tizenhét évesen, de ne tagadd, azért te is kipróbáltad már. Meg amúgy is, valójában nekem tökéletesen mindegy volt.  Visszatérve, aranyos orr, fölötte sötét barna szemek, széles állon arányos ajkak, és úgy általában megtalálható volt nálam egy doboz sárga Camel cigi és a harmadik lábam. Természetesen a deszkámra gondolok, nem kell mindent egyből a rossz felé képzelni. Habár... Na mindegy is. Ez voltam én.

             Normális életem volt, a sztorit te is tuti ismered: kisváros, nagy család, pont megfelelő méretű házikó hatalmas hátsókerttel, sötét, göndörhajú lúrkó már a kezdetektőé kezdve, tökéletes gyerekkor a természet lágy ölén vagy egyenest a nyakába mászva. Imádtam gyerek lenni. ( Ezekről a történetekre részletesebben is kitérhetnék, csak félek, hogy esetleg rossz benyomást keltenék a nyáladzásommal, és a végén elijesztem az acélszívű olvasóimat. De azért sztori közben lehet majd újrarágok egy-két ilyen sztorit, majd szólok mikor kell popcornt és zsepit elővenni.) Szóval nem is panaszkodhattam. Az egész város a barátom volt, de halálosan komolyan, volt, hogy néha ötven gyerek is megfordult nálunk (szüleim hatalmas örömére). Mégis az egész közül volt egy, az igazi, a legjobb. Azt hiszem van is egy általam készített rajz róla, még anno a megismerkedésünk idejéből. Ah! Itt is van.

          Na igen. Ő itt Trix. Igen, tudom, nem sok művészet szorult belém, de azért az évek során próbáltam javítani rajta, többé kevésbé sikertelenül. És igen, az ott az én ujjam ami belóg, ez csak növeli a fotó értéket. (Csak viccelek, szerény vagyok én). Sima, barna hajú lány volt, széles de nőies szájjal, ami már kislány korától csak kiemelte szépségét. Az a tipikus fiús lány, aki hamarabb állt deszkára minthogy felvette volna első szoknyáját, mégis minden fiúnak ő tetszett. De mégi én voltam a legszerencsésebb, aki a legközelebb kerülhetett hozzá. Ő volt az, akit a világon a legjobban ismertem, talán még magamnál is jobban. A legkisebb problémától a legnagyobb titkokig mindent megosztottunk egymással és így tökéletesen meg is bíztunk egymásban. Nem is tehettük másképp, mert egy rossz mozdulat és esetleg teljesen véletlenül valamelyikünknek eljár a szája, és akkor a karierünknek lőttek. Na jó, ez azért enyhe túlzás, a mi barátságunk nem ilyen volt és nem is erről szólt. A legjobb része az egésznek a délutánonkénti pizzázás a kertünkben levő faházban, ahonnan sokszor csak a szükség mozdított ki minket, a folytonos piszkálódás, amit természetesen csak játékból folytattunk. Talán a legviccesebb az egészben a ránk zúduló vádolások kikerülése volt, ami szerint mi nem is vagyunk barátok. Legalábbis nem csak barátok, hanem, hogy járunk és hogy szerelmesek, meg rózsaszín felhő. Pff... röhejes volt. Pedig talán mindeketten tudtuk, hogy az egésznek a mélyén volt valami igazság. De ez sosem derült ki, mivel egyik kiránduláson való részvételem alkalmával megismertem valakit. 

         Lehet, hogy csak helyzeti, vagy futó szerelem volt, de ez inkább csak az én részemről. A mindig mosolygó, fogszabályzós lányt Lilynek hívták. Elbűvölő volt, nem azt mondom, hogy a világ szépje, de ahogy megláttam egyből beleszerettem mind a 153 centijébe. Legalábbis úgy éreztem, hogy beleszerettem. Az egyetlen probléma csak annyi volt, hogy onnan ahonnan én lakom kb 3 órányira lakott, ha autóval tennénk meg az utat. A kapcsolatunkon Trixel igazábol ez semmit sem változtatott, annyi tűnt fel, hogy ha mind a ketten jelen voltak, valamiért egyből halgatag lett, pedig alapból egy beszédes csajszi volt. Vagy sokszor felállt, csendesen becsapta az ajtót és ott hagyott minket. 

            Így éltem szerény kis életemet normálisan egészen 2020. december 31.-ig, amikor is megismerkedtem valamivel, amivel nagyon nem kellett volna. Na igen, az aztán tökéletesen felbaszta azt a rendetlen rendet is, ami a jelentéktelen életemet tönkretette.