Drama Club - JJK.

Prima - Vörös tincsek

- Jungkook -

Még mindig ő jár a fejemben.

Minden este és reggel ő kísért. A hazug mosolya, a hátsó szándékai, a lágy hangja, amivel elbűvölt mindenkit. Annyi idős volt, mint amennyi most vagyok én, csak más kiszerelésben. Emlékszem, hogy azért jött el Ámerikából, hogy hozzám hasonló gyerekeket tanítson színészkedni, festeni, énekelni. Eleinte barátságosnak tűnt, de mostanra már látom, hogy mindez egy álca volt.

_____

- És komolyan színészetre mentél?

- Nem lesz belőled semmi!

- Híresség? Ugyan kérlek, az utcán fogsz kikötni.

És még sok ehhez hasonló dolgot vágtak a fejemhez. Minden mindegy alapon jelentkeztem erre a szakra. Tudtam, hogy tehetségtelen vagyok, de egy próbát megért. Nagyon a mosolygás sem ment, úgy őszintén, ugyanis nem volt miért vagy kiért boldog legyek. Egy részeges apa nevelt, barátok nem vettek körül és a rokonság is rengetegszer letagadott.

Unalmamban elővettem a füzetem és írni kezdtem. Könnyű volt számomra, mert annyi gondolat kavarodott a fejemben, hogy azt meg se tudnám számolni a tíz ujjamon. Próbáltam az osztály hangját kizárni, szinte egy állatkertben éreztem magam. Mindenki csak ordibált, kacarászott és verekedett egymással. Néha úgy érzem, én túlságosan is hamar értem meg, míg a többiek csak lemaradtak és méla zombie módjára követik az utamat a felnőttek világa felé.

- Mit írsz, nyuszi-fiú? - furakodott mellém az osztály bohóca és kitépte kezeim közül a rongyos füzetemet, melyekben agyam szüleményei sorakoztak. Mindegyik gondolat ért számomra valamit. Hol az elhagyatottságról írok, hol a szomorúságról, a szeretetről és a barátságról. Olyan dolgok ezek, amiket megkaptam az életben, vagy éppenséggel nem. - Idézem - köszörülte meg a torkát a fiú, majd hangosan folytatta - "Elhagyva. Elítélve. Megrontva. Megátkozva. Elhagyva a szüleim által. Elítélve a társadalom által. Megrontva a korosztály által. Megátkozva az élet által. Unalmas perceimet így töltöttem: bezárva, kizárva, elzárva, minden olyan elől, amit ha tudnék, akkor kincsként becsülnék meg szánalmas életem minden pillanatában." - mondta ki a szavaimat, olyan beleéléssel, mintha át is érezné azt a sok fájdalmat amit én, nap mint nap. A gyerekek hangos nevetésbe kezdtek, de én nem tűrtem. Idegesen felálltam és próbáltam elvenni a gyerektől a füzetem, kevés sikerrel, ugyanis a srác kétajtós szekrény volt hozzám képest. Hirtelenjében mindenki elhallgatott és ekkor lépett be ő. Az, aki megbentett a hideg sötétségtől, legalábbis akkor még azt hittem ő az én Wonder Woman-em.

- Add csak ide. - szólalt meg az európai származású nő, aki kitépte zaklatom mancsai közül az értékes tárgyat. Elolvasta az elébb elhangzott mondatokat, majd mosolyogva felnézett rám és összeborzolta a hajam. - Ez nagyon jó. Fantasztikus előadó lesz belőled, Guka. - szemei őszinteségtől csillogtak és akkor, azon a napon.

Azon a napon voltam képes először igazán és őszintén mosolyogni.

_____

- Kisfiam. - bökött meg egy idős hölgy, ezzel megszakítva eddigi tevékenységem, a zenehallgatást - Annyira ismerős vagy nekem, nem láttalak én már a tévében? - mondta kedvesen, mire csak megráztam a fejem.

- Rég volt már az, nagyi. - mosolyodtam el, majd átadtam a helyemet a hölgynek, aki hálálkodva leült. Egyébként is itt van az én megállóm.

Velem egyetemben, egy csomó diák szállt ki a buszból. Leállítottam a hangosan szóló zenét, ami szinte már beszakította a dobhártyámat, és figyeltem a környezetem. A fülhallgatót nem vettem ki, hogy ne keltsek feltűnést. Néhányan a dolgozatok miatt siránkoztak, egyesek a párjuk miatt aggódott. Különböző személyiségek és egyéniségek keveredtek csapatokban. A fiúk egy szál cigin osztozkodtak az utca végében, de sajnálatukra, az egyik tanár észrevette őket, így menekülőre fogták. Elmosolyodtam, ugyanis emlékszem tisztán ezekre a pillanatokra. Lehetetlen gyerek voltam, komoly agyi gondokkal, mégis szabad. Mindez oda vezetett, hogy a színészi karrierem befuccsolt, így inkább tanárként folytattam tovább, reménykedve abban, hogy ott majd a fiatalság felkapja rám a fejét.