Miattad maradnék<3

Továbblépés?

Két hét telt el a gólyatábor óta.Mivel leginkább Camira,Ritara de legfőképp a tanulásra koncentrálok,így nem sokszor gondoltam Jonasra,de nem is akartam.Szerettem volna időt adni neki,hogy ténylegesen megértse amit mondtam.Persze nehéz.De próbálok kiegyensúlyozottabban viselkedni,hogy magamat is meggyőzzem arról,hogy jól vagyok.
Ma megyek az első alkalomra a gólyatábor után.Izgulok,most először érzem,hogy tényleg van mit mondanom és tényleg megéri elmennem mert talán meggyógyíthat.
-Üdv Brigitta néni!-szinte beszökkenek az irodájába,annyira vártam már ezt az alkalmat.
-Szia Lania!Jó ilyen...kiegyensúlyozottnak látni-mondja,mire elmosolyodok.
-Sok sok mesélnivalóm van!-ülök le kanapéjára izgatottan,ő pedig zavartan néz rám egy pillanatig.Én is elbizonytalanodtam.Mit csinálok?Íme a lány,aki betegesen utálja magát boldog,csicsergős kedvében van és boldogsággal próbálja takarni a fájdalmait?
-Nem is mutattam a sebeimet..-kezdtem mostmár jóval szomorúbb hangulatban.
Felhúztam a pulcsimat.A sebeimen var ékeskedik.Tenyerem tele apró vágásokkal.Hasamon hosszú cifra karcolások,horzsolások.
Dr.Chrolan fájdalmasan sóhajt,majd megpróbál felvidítani.
-Mesélj arról s fiúról,akit mindig mondtál milyen szexi a mosolya!-kérdezi boldogan.
Mindent elmondtam.Megnyíltam.
Furcsa érzés volt először mindent elmondani ami bennem kavargott,de egyben felszabadító is.
Valamivel nyugodtabban értem ki a magas épületből.Anya üzent,hogy kicsit késik de nem bántam,mert mindig szerettem a közeli parkot megfigyelni ahogy a hónapok során változik.Ahogy a nyáron tele van futó és kutyáikat sétáltató emberekkel,annál inkább csendesebb és kietlenebb késő ősszel.
Jonas szemszöge:
-Apa egy kettes nem ront semmit,ki tudom javítani!-üvöltöttem.Ki voltam borulva a töri tz-m miatt.Apa mégjobban.Nem szereti,ha akár négyesnél is rosszabb jegyet hozok haza.Mert szerinte nálam nem ez a maximum.
-Fiam,ez a teljesítmény annyit ér,hogy gyújtósnak használhatnám!-mondja idegesen.-Hiába,úgy tűnik semmi sem használ nálad!-majd idegesen elindul felém és két kezével megragadja arcomat.-Csak azon gondolkodom,hogyan kerültél be egy ilyen magas színvonalú iskolába ha ilyen...ilyen...csapnivaló,semmilyen,trehány teljesítményt nyújtasz-dobálja szavait undorral a hangjában.
Könnyekkel küzködök,de tartom magam.Nem szólok egy szót sem.Csak arra az emberre gondolok,aki ilyenkor fel tudna vidítani.És a mosolyára.Az anyukámra.
Idegesen kirántom arcom két keze közül,majd hevesen magammal ragadva egy pulcsit,a telefonom meg a kulcsomat kiviharzok.Soha nem akarok ide visszajönni.Beülök az autóba és elindulok.Nem tudom hová,csak megyek.
Melania szemszöge:
Nem sok időre bambultam el a park fáinak látványában,ugyanis egy alak heves léptekkel a padom felé tartott.Kisvártatva megismertem.Ez nem lehet igaz!Mit képzel,hogy még itt is megpróbál visszaszerezni a kicsinyes módszereivel??Na most végleg kiosz...sír.Jonas?Jonas sír?
Egyből arrébb húzódok a padon hogy helyet adjak.Leül mellém,én pedig nem szólok semmit csak átölelem.Piszok szemét volt velem a srác,de senkit sem látok szivesen sírni.Meg mint mondtam,nehéz a teljes elfelejtés.
Érzem a gyors lélegzetvételt,a szipogást és egy pillanatra becsukom a szemem.Aztán mintha Jonas átadta volna gondolatait ennyit mondtam:
-Szerintem felbecsülhetetlen értékű anyukád lehetett.
Jonas szemszöge:
Miután Lania megvigasztalt nem szóltam semmit csak ültem mellette.Nyugtatott a környezete.Majd mintha mi sem történt volna felállt és így szólt:
-Ez nem jelenti azt,hogy megbocsátottam!-majd elment.
Magamban elmosolyodtam és elhatároztam,hogy harcolni fogok érte bármi áron.