útikalauz könyvmolyoknak és írópalántáknak

22. jóbarátunk, a melléknév

avagy pár szó a leírásokról

hát sziasztok, az útikalauzom visszatért. itt vagyok én is, egy kicsit megkésett újévi fogadalom betartásaként. ma arra gondoltam, hogy egy olyan problémával fogok foglalkozni, ami nagyon jellemző a wattpades könyvekre. méghozzá hogy hogyan tehetjük hitelessé a leírásainkat, legyen szó emberekről, tájakról vagy tárgyakról.

amikor elkezdtem írni, óriási bajban voltam a leírásokkal. (nem mintha most már tökéletesek lennének :)) egyszerűen nem éreztem, mennyit, mikor és hogyan.

először a saját belátásom szerinti mikorra válaszolnék. vannak dolgok, amiket teljesen felesleges leírni. például a szomszéd legjobb barátjának az anyukájának hajszíne senkit sem érdekel. kivéve persze, ha pont ő lesz a gyilkos a történet végén, vagy valami hasonló fontos szerepe van.

meg kell találnunk azokat a dolgokat, amiket lényeges leírni. vannak például olyan írók, akik még a főszereplőiket sem mutatják be az olvasóknak, csak néhány elejtett információból szerezzük az értesüléseinket. ez is stílustól függ. én például szeretem a szereplők leírásait, általában jó sokat szoktam írni róluk. a helyszínek már más tészta.

szóval mikor is van szükségünk egy helyszín leírására? ha fontos. ha a következő jelenetben azon az ajtón keresztül fognak elmenekülni, akkor igenis szükséges leírni, hogy van ott egy ajtó. akkor írjunk leírást – személyekről, a helyszínről vagy bármiről –, ha hangulatot akarunk jelenteni. ha nem tudod, mikor írj leírást, akkor érdemes újraolvasni a történetedet, és ahol egy kicsit elveszel a helyszín vagy a szereplők miatt, oda kell rakni egy kicsit. ha felolvasod hangosan – nem kell feltétlenül kell közönség –, akkor jobban hallod.

a következő kérdés a mennyit. erre azt tudom felelni, amit a nagyik szoktak, amikor megkérdezed, hogy mennyi tej kell a palacsintába. öntsd bele, aztán úgy amikor érzed, hogy elég, akkor hagyd abba. úgy érzéssel kell. ha szükség van rá, legyen. mindenki más mennyiségű leírást használ. de azért ne essünk a ló semelyik oldalára sem! igenis kell leírás, és az sem jó, ha túl sok leírást használunk, mind gárdonyi géza, aki három oldalon keresztül írja le, hogyan esik le egy zsebkendő. meg kell találnunk a saját arany középutunkat, amivel mi is és az olvasók is elégedettek lehetnek.

néha sokkal többet számít egy-egy jól elhelyezett jelző, mint egy féloldalas leírás. ezért is szerepel a fejezetünk címében a melléknév. ha nem szeretnél annyi karakterleírást a történetedbe, elég csak egy-két jelenetben elejteni néhány ilyesmi megjegyzést: régen daginak neveztük, de most már senki sem meri így szólítani. melyik volt az, az a szőke? ezek sokkal többek, mint a sok leírás, amiben részletezzük a szőke színnek az árnyalatát. de persze, mint ahogy már korábban is mondtam, stílustól és műfajtól függ ez is. például a romantikus, illetve az ifjúsági regények gyakran több személyleírást használnak, mint a kalandregények. de inkább nem skatulyázom be a zsánereket. döntsd el te, a te stílusodhoz mennyi leírásra van szükség!

a harmadik, egyben utolsó kérdés következik, ami természetesen a legkomplikáltabb: hogyan? igényesen. többször kell őket átolvasni, figyelni a melléknevekre, hogy igazán átadják a hangulatot, a hasonlatokra, mindenre. természetesen nem kell csak magadra hagyatkoznod. kérj segítséget, mint minden mással kapcsolatos írói kérdésben, ha nem tudod egyedül megoldani.

hát ennyi lett volna ez a viszonylag hosszú fejezet, de minimum ennyit érdemeltek, miután köddé váltam az utóbbi időben. remélem segítettem valakinek, vagy ha nem is, akkor legalább néhány elgondolkodtató pillanatot okoztam.

nektek is vannak problémáitok a leírásokkal? hogyan szoktatok ezekkel megküzdeni? van saját technikátok a leírásokhoz?

kave-lany voltam, és kíváncsian várom a válaszaitokat :)