Amióta nyolcvanhétben bevezették a gázt, a fáskamra új funkciót kapott. A család már a régóta üresen álló viskó lebontásán gondolkodott, amikor Eszti édesanyja új tervvel állt elő. Az egyik falat üvegtáblákra cseréltette, rendbe hozatta a tetőt, és az így nyert világos térben virágos növényeket termesztett.
Férje játékosan zsörtölődött, amikor újabb ötletekkel bombázta őt, de azért komfortosította a kamrát, hogy ne kelljen a házból cipelni a locsolóvizet, és az év bármely szakában kellemes meleg legyen odabent. Mire Eszti megszületett, a kamra egyszerre volt melegház és élettér, a növények gyűrűjében teázó asztal állt három székkel.
Eszti imádta a fáskamrában töltött órákat. Édesanyja türelmesen mutogatta a növények nevelésének és szaporításának fortélyait, mire elballagott az óvodából, a kislány több virágot tudott megnevezni az óvó néninél. Bámulattal leste a kelyheket. Az egyiket kecsesnek találta, a másikat bársonyosnak, a harmadikat mézillatúnak.
Apja nem értett a növények nyelvén, mégis sokat bohóckodott vele és az anyjával a pocok és állványok között, ezért Eszti elhitte, hogy neki is fontos a kamra. Ez volt a legfőbb oka, hogy riadalommal figyelte a cserepek titokzatos eltünedezését. Talán két hete már, hogy az utolsó virágnak is lába kélt, azóta egyedül ő járt ki a kamrába. Apja nem szidta meg érte, de az ilyenkor a szeméből áradó szomorúság arra késztette a kislányt, hogy titokban osonjon ki a kertvégi kisházba.
Résnyire nyitotta az ajtót, és miután besurrant, gyorsan behúzta maga után, hogy minél kevesebb levegő szökhessen ki a szabadba. Csukott szemmel megállt, mélyet lélegzett. Orrát elárasztotta anyja illata, néhány pillanatra újraélte a kamra-boldogságot.
Ha sokáig áll még így, megint sírni fog, pedig anyjának megígérte, hogy erős lesz. Kinyitotta a szemét, és az asztalkához ballagott. Ahogy elhaladt az egyik polc mellett, valami magára vonta a figyelmét. Odahajolt hozzá, hogy jobban megnézhesse. Egy levélkezdemény volt, ami tegnap óta bújt ki az itt felejtett hajtató cserépből.
Eszti megtapogatta a virágföldet. Ha nem kap vizet, ő is meghal, gondolta. A falikúthoz sietett vele, és elfordította a százszorszépet formázó csapot, de vizet nem sikerült fakasztania. Beszaladt a házba.
‒ Hová viszed azt a poharat? ‒ állt útjába az apja.
Ő ijedten tekintett fel rá. Hazudni nem mert, szomorúságot pedig nem akart okozni a férfinek.
‒ Nincs víz a kamrában ‒ motyogta.
‒ Nincs már szükségünk rá ‒ simogatta meg a haját az apja.
‒ Ha nagy leszek, majd visszacsinálom ‒ mondta Eszti komolyan.
‒ Addigra már nem leszünk itt.
‒ De anya nekem ígérte ‒ makacskodott a lány.
‒ Ne vitatkozz velem, kérlek! Menj fel szépen a szobádba! Vettem neked két nagy bőröndöt. Csomagold össze a játékaidat!
***
Eszti nem figyelt a költöztetőkre. Apja intésére beült a kocsijukba, és szófogadóan tűrte, hogy bekösse. A férfi szeme a lány arcáról a kezében szorongatott virágcserépre vándorolt.
‒ Azt hol találtad? ‒ kérdezte.
A kislány szája sarka megremegett.
‒ Hadd tartsam meg! Olyan kicsi.
Apja leguggolt, hogy neki ne kelljen felnéznie rá.
‒ Tudod, mi lesz belőle?
‒ Tulipán ‒ suttogta a kislány. ‒ Anya kedvenc virága. Tudod, át kell majd ültetnünk. A tulipánnak kicsi ez a cserép. Megfullad benne.
A férfi gyengéden megszorította Eszti kezét, és a kert végébe sietett. Ő kikászálódott a kocsiból, és a nyomába eredt. Figyelte, ahogy apja megáll a fáskamra előtt, tétován felemeli a kezét, végigsimít az ajtaján, aztán benyit. Úgy állt, hogy az üvegfalon át lássa az apját, aki egy komódból cserepeket vett elő, majd ahelyett, hogy magával vitte volna, a földhöz vágta őket.
A kislány visszarohant a kocsihoz, mire az apja beérte, már újra az ülésben ült.
‒ Nem találtam másik cserepet. Útközben megállunk egy virágosnál és veszünk ‒ mosolygott rá a férfi. ‒ No, ne sírj! ‒ ölelte át. ‒ Tudod, mit? Jó is, hogy rátaláltál a tulipánra. Majd az ablakba tesszük, hogy anya könnyen ránk találjon.
