A faház

Első fejezet

Amanda

Ismerős, ritmikusan ismétlődő hangra ébredtem. A szemeim akárhogy próbálkoztam nem nyíltak ki sehogy sem. Éles fájdalmat éreztem a fejemben, szinte már szétrobbant. Zavart a folyamatos csipogó hang, és hogy a szemhéjaimon mázsás súlyt éreztem, annyira mozdulatlanok maradtak bárhogy próbálkoztam szétválasztani őket. A fejtetőmtől a homlokomig körben szorító érzés uralkodott, amit érzésre egy vastag textilía okozhatott. A csippanások közben egyre sűrűbben jöttek, valamint halk beszélgetést észleltem magam körül. Egy idősebb középkorú nő és egy fiatal férfi suttoghattak egymásnak, amiből csak néhány szót fogtam fel. Ahogy egyre inkább magamhoz tértem a hangok felerősödtek, mintegy megrémisztettek a felismerés miatt: egy kórházban vagyok és az ismétlődő magasan csipogó hang a saját szívverésem. A fájdalom most már nem csak a fejemet kísértette, de egész bénult testemben végigáradt. Úristen, rohadtul fáj mindenem! Mindenemet gyötri a kín. Segítég! Valaki segítsen megszüntetni ezt a borzalmat! Próbáltam segítségért kiáltani, de egy hang sem hagyta el a torkomat. Eluralkodott rajtam a pánik. Közben minden maradék erőmet összpontosítva a szemeimre, újra megpróbáltam kinyitni őket. Sikerült! A pániktól megjelenő könnycseppek szétválasztották az összeragadt szemeimet.  Homályosan ugyan, de észleltem két sziluettet, talán akiket az előbb suttogni hallhattam. Úgy tűnik nem vették észre, hogy kezdek magamhoz térni, ám egyszer csak a férfi alak hirtelen közelebb sietett hozzám.
- Anya, nézd! A pulzusa! Kezd magához térni! – mondta ujjongva a fiatal férfi, majd megszorította a kezemet és sikerült visszanyernem az élesebb, ám közel sem tökéletes látásomat.  Még mindig nem volt elég erőm megszólalni, azonban a rengeteg meg nem értett kérdés bennem kezdett az eszméletem határára terelni. A szívverésem észlelhetően még gyorsabbá vált.
- Azonnal hívom az orvost! – vágta rá az idősebb nő, majd kirohant a helyiségből. A fájdalmaim továbbra sem enyhültek, de az éberséggel valahogy elfogadhatóbbá váltak.
A fiatal férfi mellettem eközben le sem vette rólam a szemét. Egyszer csak az arcához emelte a tenyeremet, csókokat nyomva arra, mikor hirtelen belém hasított a felismerés. Fogalmam sincs ki ez az ember!

Nicholas

- Nik, haver csillapodj már le a rohadt életbe! Ezek az emberek nem az ellenségeid, hallod? Segíteni fognak! -  próbált visszarángatni emberi formámba a barátom, mielőtt ránk szállnának a biztonságiak, akiknek az iménti pultcsapkodós akcióm után intett az ügyeletes nővér.
Úgy éreztem mindjárt megfojtok valakit türelmetlenségemben. De valójában én fuldokoltam a tehetetlenségtől.
- Kurvára nem nyugszom le, amíg újra nem látom őt! Érted!? Nem tudom merre van, hogy van, fogalmam sincs mi történhetett vele, és ez a kicseszett kórház is csak az idegeimmel játszik. Megőrülök Josh…-
ha nem nő lenne a recepciós már több lenne pár monoklival az biztos. Vajon a betegellátás is ilyen tempóban történik, mint a hozzátartozók fogadása? Mert akkor csak a patológiára van itt szükség. Hiretelen az említett nő telefonnal a fülén nemtörődően a váróterem felé intett bennünket, hogy tűnjünk már el innen és remélem ezzel jelezve, hogy kurvára elkezdett intézkedni.
- Nyugi haver, a sebesültek nem tűnhetnek csak úgy el – próbált ismét nyugtatni Josh, de a sebesült szóra összeszorult a torkom. Megölt a tudat, hogy valami nagy baj is történhetett vele.
Az összes kórházat bejártuk Bakersfield-ben, még a környező falvakét is, de sehol nem találtuk őt…Katonaként három napja minden lehetséges szálat megmozgatok, de egyszerűen eltűnt. Itt dekkolunk fél órája a huszadik kórházban, de egy lélek nem tűnt még fel, aki a segítségünkre lehetett volna. Hajnal fél négy van, az is igaz. Két napja nem aludtam, ki tudja meddig nem fogok még, nem is számít ez most. Josh itt virraszt velem tegnap óta, jóbaráthoz illően. Baromi sokat köszönhetek neki, ha ő nem lenne már rég szétvertem volna valamit vagy még rosszabb. Segít megőrizni a józan lényem, de ki tudja meddig sikerül még neki. Negyed óra múlva fehér köpenyes fonendoszkópos nő jelenik meg felénk tartva. Végre egy orvos!
- Mr. Coleman? – kérdi az orvosnő kettőnktől, mire én azonnal felpattanok a várótermi székről
- Én vagyok! – felelem
- Kérem, jöjjön velem! – mondja a nő, én pedig gondolkodás nélkül követem őt. Remegő hanggal puhatolózom nála:
- Ugye életben van? – de nem jött válasz... Miért nem??? Közben gyorsan meg is érkezünk egy kórterem elé. A betekintő ablakon a redőny le volt engedve. Istenem, ez nem jelent jót! Csak ezt ne. A szívem soha nem vert még ennyire senkiért és semmiért. A reményért dobogott, ami most gyengébb volt, mint egy harmatcsepp. A nő lassan megáltt, arca mentes volt bármiféle reakciótól a kérdésemre és mindenféle érzelemtől is. Tudtam mi fog következni. Professzionálisan, biztosan ahogyan ezt tanítják is nekik sajnálatot színlelve a szemembe nézett és vállamra helyezve egyik kezét közölte:
- Sajnálom Mr. Coleman. Reina meghalt.