A St.Mary Klinika

1. rész:

                       A bemutatkozás

    Sziasztok! A nevem April Bernard, sebészgyakornok vagyok a St. Mary kórházban. Ma lesz az első napom, nagyon várom. Általánosban még nem gondoltam volna, hogy egyszer orvos leszek. De a gimiben minden megváltozott...

- April lejönnél kérlek?-kérdezte a lakótársam és egyben a legjobb barátom, Sebastian, akit én csak Seb-nek hívok. Seb szintén rezidens ugyanott, ahol én dolgozom.
- Persze, jövök!-mondtam álmosan.

   Ja, és elfelejtettem mondani, egy gyönyörű szép városban élek, Seattle-ben. Kiskoromban költöztünk ide a szüleimmel, és nagyon megszerettem ezt a várost. Igazából a kedves emberek jelenléte és a város szépsége az, amiért megszerettem Seattle-t.

A konyhában az asztal tele volt finomabbnál finomabb ételekkel. Seb csinálta.
- Wow de finomnak néznek ki ezek az ételek!-mondtam.
-Köszönöm, megszenvedtem vele, de az első munkanapodon jól kell teljesíts, ezért gondoltam reggelit készítek!-magyarázott.

   Ettünk egy nagyot, aztán elindultunk a kórházba.
Pár percre megszünt körülöttem az élet és csodáltam a szép várost, az eget, a gyerekeket akik a szüleik kezét fogva az iskolába sietnek, a sok kocsit amint mennek szinte egymás hegyén-hátán az úttesten.
Egyszerre nagy tömeget láttunk az út szélén, ezért úgy döntöttünk, hogy odamegyünk.

- Mi történt?-kérdeztük.
- Egyszerűen csak összeesett!-mondta keservesen a szemtanú.
- Hogy hívják a hölgyet?-kérdeztem, miközben néztem a pulzusát.
- Sara Goldon-mondta.
- Maga a férje vagy rokona?-kérdezte Seb.
- A férje vagyok!
- Evett vagy ivott valamit reggel a felesége? -kérdezte Seb.
Eközben próbáltam segíteni a hölgyen és hívták a mentőket.
-Egy kevés kávét ivott és egy-két falatot evett.-sóhajtott a férj.
-GYORSAN VAN VALAKINEK VIZE ÉS ÉTELE?-kérdeztem kiabálva az emberektől.
- Igen, van!-kiáltott egy ember.
    A nő nem ivott és evett reggel, ezért valószínűleg leesett a vércukorszintje, és elájult. Itattam vele egy kicsi vizet és máris jobban lett.
    Megérkeztek a mentők. Felsegítettük a nőt a a mentőre és bevitték kivizsgálásra/megfigyelésre.
- Köszönöm szépen önöknek, hogy segítettek a feleségemen!
- Nagyon szívesen! Ez a munkánk!-magyaráztuk a férjnek.
    Mindezek után én és Seb bementünk a kórházba.
   Talán ez volt az a pont, ahogy láttam a férj megkönnyebbült, hálás arcát, amikor ténylegesen úgy éreztem, hogy ez az, amit egész életemben szeretnék csinálni, életeket menteni, embereknek segíteni.
    Remélem, még sok ilyenben lehet részem!