Cɾαȥყ ιɳ ραιɳ [Jungkook FF.]

Itt a vége, fuss el véle

— Hallgass bele a csendbe. Rengeteg mondanivalója van.. —

Hosey

Ezek után, egy borzasztóan világos szobában ébredtem. Csukva volt a szemem és nem is terveztem még egy jó ideig kinyitni, - mivel nem is tudtam - de még így is bántott a hatalmas fény. Egy idő után úgy éreztem, hogy mégis képes lennék a feladatra, így meg is próbáltam. Lassan és fájdalmasan, de sikerült. Magam mellől pakolászást hallottam.

– Áhh. Végre felébredtél. – szólt valaki.

Én nem tudtam megszólalni, hisz még a szemem sem szokta meg a fényt, nem hogy még beszéljek is. Próbáltam fókuszálni erre a rejtélyes alakra, ami végül egész jól ment. Egy orvos volt.

– Az iskolaorvos vagyok. A női mosdóban az egyik tanár talált rád és idehozott. Megtudnád nekem mondani, hogy miért voltál félmesztelen? Ki tette ezt veled? – darálta le.

Csak bambultam rá és próbáltam visszaemlékezni.

– Asszem, hogy... Valaki bejött, és... Először kedves volt, majd eldurvult és végül.. végül.. Bántott. Nagyon. – próbáltam összeszedni emlékeim és gondolataim.

– Pontosabban? – faggatott. – Ki volt az? Mikor?

– Diák volt. Nem tudom ki. Az utolsó órám után történt, ami negyed három fele volt. – ennyit mondhattam. Nem árulhatom be Jimint. Ha megtudja.. nem tud mégölni végülis. Mert addigra már rég halott leszek. De mindegy. Legalább más életét nem cseszem el.

– Értem. Tudsz járni? – kérdezte, miközben én megpróbáltam felülni.

– Fogalmam sincs. Megpróbálhatom. – mondtam, majd leügyeskedtem magam az ágyról. Fájt, de tudtam járni.

– Még egy utolsó kérdést felteszek, utána hagylak menni. – szólalt meg mögöttem.

– Hallgatom.

–Nem tudja, hogy miért tette?

Egy ideig gondolkodtam, hogy mit is mondhatnék. Az eredeti indokot tudom, de ugyebár azt nem árulhatom el.

– Sajnálom Jin doktor úr, de nem, nem tudom. Ha tudnám, rég elmondtam volna.

– Értem. Ezt sajnálattal hallom. Most már mehet. Vigyázzon magára. – köszönt el.

– Rendben, köszönöm. Viszontlátásra!

– Viszlát.

Kiléptem az orvosi szobából, majd körbe néztem, hátha Jimin mindjárt előugrik az egyik folyosóról. De szerencsére - vagy nem szerencsére - egy árva lélek sem volt sehol. Valójában azt sem tudtam mennyi az idő, így gyorsan előkaptam a telefonomat. Igen, telik rá, de csak egy olcsó, nagyon lassú és régi készülékre. Nem szívesen mutogatom, de tudok vele telefonálni és zenét hallgatni. Más amúgy sem kell. Olvasni jobb, mint telefonozni. Többet viszont egyiket sem fogok.. Azt hiszem elérkezett a vége. Pont tökéletes befejezés volt az, hogy megerőszakoltak. Mondhatni ez egy pont volt a mondat végére. Így hát haza szaladtam és lepakoltam. Az idő fél hét volt, úgyhogy apa sem vont kérdőre, - részegen ismét - hogy hova készülök. A búcsúlevelemet letettem belülről az ajtóm elé, majd felvettem a cipőm, kabátom és kiléptem a házból. Ez lesz életem legutolsó pillantása erre a házra. Sosem kötődtem hozzá túlságosan. Üresnek és semmitmondónak éreztem.

Lazán és békésen sétáltam az utcákon. Néha elhaladtak mellettem az emberek. Senki sem vont kérdőre, hisz nem ismertek és nem tudták, hogy mire készülök. Nem sokára oda is értem a hídhoz.. Wow.. Durva belegondolni, hogy itt a vége. Idáig bírtam. 18 évet élhettem.