Good Omens semmiségek

Csak egy ebéd volt

Aziraphale sóhajtva, elégedetten dőlt hátra a kis étteremben, miközben hallgatta a kellemes muzsikát, ami a régi lemezjátszóból hallatszott. 

Végre volt egy kis nyugta. Sem a Menny lakói, sem Crowley nem akart tőle semmit. Adam pedig szépen nőtt a maga módján, miközben Eb a legjobb kutyák közé tartozott. 

Mindig is jobban szerette a hasát, mint a többi angyal, vagy démon. Az egzotikus emberi ínyencségek túlságosan finomnak és csábítónak találtattak. Ez sajnos az emberi testén… Hát meg is látszott. 

Eléggé kikerekedett úgy derék tájon. Sokan piszkálták emiatt. Jobban belegondolva, mostanság csak Crowley, akivel együtt állnak az emberek oldalán, a Menny és a Pokol seregei ellen majd. 

Talán nem volt a legjobb ötlet beleavatkozni a Felfoghatatlan/Nagy tervbe, ami a Föld elpusztulását hirdette, hogy eldőljön a Menny és a Pokol helyzete a háborúban, de inkább akarták a Földön tölteni napjaikat, mint a társaikkal. Nem nézték volna amúgy sem jó szemmel, hogy Crowley - egy démon, maga a kígyó - a legjobb barátja. 

Ahogy ilyen módon merengett megérezte magán azt a furcsa, bizsergető érzést, amit akkor, mikor egy bizonyos illető meredten figyeli. Sóhajtott újra egy nagyot, miközben hátra fordult egy kedves, de zavart mosollyal az arcán. Zavarta, most először, hogy ő kicsit kerekebb lett az évszázadok során, mint a barátja. Talán edzeni kéne… 

- Te megint a hasad tömöd, Angyalom? - kérdezte gúnyos, utánozhatatlan vigyorral a démon. Elmaradhatatlan napszemüvege még ennyi idő után is furcsán hatott rajta. Aziraphale szerette a szemeit nézni. Akkor igaznak tűnt a barátságuk. 

- Nagyon finom itt a Ritzben a gombás mártás - mondta egy cseppnyi panasszal. 

- A sushi bár ma este nyitva lesz egész sokáig. Mit gondolsz, hajlandó vagy vacsorázni velem? - kérdezte nyugodtan, lazán Crowley, miközben várta, hogy alacsonyabb barátja végre összeszedje magát és elinduljanak. - Addig ebéd utáni öblítőnek ihatunk nálad abból a finom furcsa nevű borból. 

Igaz, hogy Aziraphale most ebédelt, de úgy érezte, hogy akár most is képes lenne azt a sushit magába lapátolni. Végül is, talán van emberi teste, viszont nem ember. Habár nem éppen az előbb fogadta meg, hogy elmegy edzeni, mint egy jó angyal, hogy visszakapja alakját? Ráérek holnaptól fogyózni…

Azt hiszem, mindannyian így tettünk volna a helyében…

Crowley elégedetten sétált a kedvenc Bentley-éhez. Ez a kicsike 90 éve szolgálja jól a gazdáját és nem is tudna az akaratának ellenállni. (Már ha valaha meg is merné próbálni. Attól tartok olyan sorsra jutna, akár az engedetlen növények, melyeknek a levelei foltosak lettek. Csak tudnám, honnan szerezne akkora aprító gépet?) 

- A Chateau Haut-Brionra gondolsz? Mondjuk az 1970-es évre? 

- Az jó évjárat? 

- Úgy gondolom, hogy igen. Megteszi egy kis ebéd utáni öblítőnek. Bár én magam többre nem is tartom - gondolkodott el ábrándozva, majd minden átfedés nélkül kapta el a karját a mellette sétáló démonnak. Az említett pokolból szabadult teremtménynek ez természetesen nem igazán tetszett és morcos arccal húzta le a szeméről a napszemüveget. 

- Mondani szeretnél valamit? Angyalom, nem gondolod, hogy ez egy kicsit túl intim? 

- Tudom, hogy mit fogunk inni most vacsora előtt! - kiáltotta fellelkesülve (persze ez az ivászat akár a vacsora helyett is megteszi majd nekik), nem foglalkozva a másik szavaival. Pedig kellett volna. 

Crowley meggyőződése szerint soha nem ismert ennél makacsabb angyalt. Mindig is a saját feje után ment a fehér tollas cimborája. (Teszem hozzá ennek köszönhető, hogy a lángoló kard is nyom nélkül elveszett az idők tengerében.)