[ fonál ] ✔

Ami összeköt minket

Mintha lenne egy piros fonál a csuklónkra kötve.
Összeköti az álmaimat veled, a szívemet dobogtatja és lelkemet fanyargatja érzelmeimmel.
Én sem értem mi ez. Nem is hiszem el.
Te sem. Hisz kiröhögnél ha kimondanám.
De az is lehet hogy valahol legbelül mindketten tudjuk.
Fogalmunk sincs honnan jöhet. Milyen mélyről.
Olyan halovány és vékony a fonál, hogy egy darabig sem vettük észre, vagy nem akartuk észrevenni. Mikor a fonalak összekapcsolódtak, akkor főleg nem.
Sokat bántottál.
Erős karjaiddal fogsz le és könnyűszerrel tudnál megfojtani egy kézzel, egy tekintettel a föld alá tudnál süllyeszteni és mindenem védtelen veled szemben.
Szavaiddal képes voltál tönkretenni álmokat, képzeteket és elveket, a lelkemig hatoltál valahányszor szídtál vagy gondod akadt velem.
Mindig is egy kérdésem volt.
Miért pont én?
Miért pont te?
Te, aki annyiszor bántott, aki annyi dolgot terjesztett rólam, te aki a valaha volt legnagyobb ízlésficamom.
Te, aki nagyobb ollókkal próbáltál leválasztani engem, mint amilyennel én téged.
Bevallom, én kezdtem.
Szemtelen voltam és bunkó, nyivákoltam és állandóan piszkáltalak.
Te pedig sosem szóltál vissza.
Rettegtem tőled. Attól hogy minden hetemből tiéd 180 perc az életemből, amiben csak ijesztegetni fogsz, amiben totál összetörsz mindent a már eleve törött magánéletemből.
Rengeteg pánikrohamot és sírást okoztál, azzal aki vagy, amiket műveltél a lelkemmel anélkül hogy kimondottan nekem mondtad volna azokat a szavakat.
A fonál ott már tiszta kosz, égésnyom és vágásfolt.
Ha ez a fonál nincs, örökké csak gyűlölnélek halálom napjáig, amiért összetörted a lelkemet.
Annyira mulatságos.
Ha a sorsot korábban elfogadom, talán többet használt volna amit mondasz mint amennyit ártott.
Ha a szemeid nem a fonál erős pontjai lennének, sosem veszem észre a fonalat a sajátjaimmal. Mostmár menekülhetnék a világ végéig, örökké hiányolnálak.
Realizáltam, hogy semmi sem elég mostmár, ami nem te vagy.
Azt akarom, hogy megtarts a karjaiddal, hogy ujjaiddal láthatatlan nyomokat hagyj a testemen miközben láthatóakat hagysz a száddal; megakarom szokni a közelséged miközben életem végéig rajongani akarok érte, azt akarom hogy erőt fejts ki és állkapcsod megfeszüljön miközben a szemembe nézel és mindketten megérezzük a fonalat ahogy körbeteker minket és majdnem megfojt; összeilleszt minket mint két puzzle darabot és menthetetlenül úgy maradunk.
Szeretnék az ismeretlen csillagkeretes úton végigmenni veled kéz a kézben, nem számít milyen magasra vagy mélyre visz minket: lehetünk messziről látható égitestek melyek már valójában halottak, nem számít sem míg le nem térünk az utunkról.
Lehet érted mire gondolok, lehet nem.
Csak a szemedből olvasom ki mely lehozza az összes dolgot a mennyből amit akartam miközben bariton hangod szívem dobogásának egy új húrja melyet te alkottál.
Fogalman sincs hogy lehetsz te a fonál másik végén.
Egy ideje már nem bántasz.
Egy ideje te gyógyítod a pánikrohamjaimat és a lelki hegeimet amiket stafétabotként adtál át egy könnyedt álcával.
Egy ideje beszélgetünk ami azt hittem végre elvágja a fonalunkat; nem sikerült, közelebb és közelebb húzol magadhoz úgy hogy eszedbe sem jut; viszont az egy bűn lenne, ha kezdenél velem valamit, nemde?
Bárcsak értenéd a szavaimat is, bárcsak nem a lelkemet szólítgatnád; oda adnék én neked mindent ha tehetném, nem tűnt már fel mennyi borzalmadat eltűrtem?
A borzasztó humorod, az autizmusod, nihilizmusod, szociális defekted is csak közelebb húz, kedvesem, nem látod mennyire megőrülök érted?
A fonál egyre rövidül ahogy állandóan az ollóhoz nyúlunk, készen állva arra hogy feladjuk az egészet, már kötélszerűen felkúszott a nyakamon, mire vársz még, hagyod hogy megfojtsanak édes szemeid és arcvonásaid?
Lökd ki a talajt a lábam alól vagy tarts meg engem hogy ne fojtson meg.
A halálom tőled függ másodjára is.
Kérlek, engedj a karjaidba, ne húzd szorosabbra a piros kötelet, ne hagyj meghalni másodjára a saját sorsom keze alatt, ne hagyj elsüllyedni, szeress, csak egy pillanatig míg sikerül megválnom tőled; mert nem lehetek veled, a fonál mindenhogy megöl, megöl mindent amit valaha szerettem rajtad kívül és benned...
Hagyj végigrepülni a Tejúton hogy leválhassak fél úton; nem vagyok jó hozzád, te sem vagy jó hozzám, de megfogok halni ha tovább maradsz, ha a kötél szorosabbra húzódik, kérlek, szerelmem...
Ne kerülgessük az elkerülhetetlent.
Addig gubancoljuk tovább vagy oldozzuk ki a mostmár összetekeredett fonalainkat amíg lehet.