Szerelem zongorára

Für Elise

1.

Mi legyen a zongorával?

Fájdalmas sóhaj szakadt ki Alanből, ahogy megjelent előtte a nappaliban terpeszkedő elárvult fekete monstrum szomorú képe.
– Árva – ízlelgette hangosan a szót, amelynek oly sok jelentése volt már az életében, és most megint itt volt. Mint valami régen nem látott ismerős, egyszer csak beállított hozzá hívatlanul. A mély magánhangzók zengése betöltötte a kis régiségboltot, végigsimogatva a polcokon felhalmozott tárgyakat. Ők is árvák voltak, akik most új gazdára vártak. Talán a zongorának is új gazdát kellene keresni.

A nagymamája zongorája, amelynek a billentyűit már soha nem érintik azok a kecses, hosszú ujjak...

Alan a kirakathoz sétált, és kilesett a forgalmas utcára, ahol úgy örvénylett a munkából hazafelé siető tömeg, mint az égen gyülekező viharfelhők. Ma is esni fog. Már a gondolatra is összébb húzta magán a kardigánt. Utálta az ősznek ezt az időszakát, amikor a lehullott falevelek vizes masszává olvadtak az aszfalton, mert ilyenkor érezte igazán, hogy véget ért a nyár.
Miközben az emberek rohanó lépteit figyelte, arra gondolt, hogy milyen szerencsés. Mindig is szerette ezt a boltot, a nyugalom kicsinyke szigetét.

De, ó édes Istenem, mi legyen a zongorával!?

Pontban hat órakor elfordította a kulcsot a zárban és kitette a zárva táblát, majd kényelmesen elhelyezkedett egy öreg karosszékben. Odakint közben eleredt az eső, és a közeli főútról pocsolyákba csapódó kerekek hangja szűrődött be.

Csobbanás, az eső hangja, dallamok, szavak és mondatok, sóhajok... Zene az egész élet.

Alan a nagyapjára gondolt, arra, ahogy ma reggel állt a konyhában és a kávéját kortyolta. Egyedül maradt. A magány súlya máris meggörbítette a hátát, pedig még csak alig néhány hónapja, hogy meghalt a felesége.

Alan nem kedvelte a zongoramuzsikát, de órákig tudott gyönyörködni nagymamája ujjainak táncában a fekete-fehér billentyűkön, akárcsak a nagyapja. Mennyi, de mennyi estén át ültek csendben, és hallgatták a csilingelő dallamokat, és nézték azt a gyönyörű, törékeny nőt, aki előcsalta őket abból az otromba fekete zongorából. Most, hogy örökre elment, elhallgatott a zene, és csak a csend maradt. Egyszeriben túl nagyra nőttek a szobák, túl hidegek lettek a falak, a padló éjjelente meg-megreccsent, mintha szellemléptek járnának rajta. Alan borzongva fújta ki a cigarettafüstöt. Mi legyen a zongorával?

– Vacsoráztál már? – kérdezte a nagyapját, aki egy könyvbe temetkezve gubbasztott a kanapén.
Az öregember bólintott, és olvasott tovább. Alan rögtön átlátta a helyzetet, és nekilátott két szendvics elkészítésének a konyhában. Már hetek óta csak szendvicsen, meg gyorsfagyasztott főzeléken éltek. Nem mehet ez így tovább! – csóválta a fejét Alan, miközben a kenyeret vajazta. Amikor egy tálcán a nagyapja felé kínálta a szerény vacsorát, az szó nélkül elvette, és nagyot harapott a szendvicsbe. Némán rágták a falatokat, közben Alan gyűjtötte magában a bátorságot, hogy szóba tudja hozni a zongorát.
– Mit olvasol? – tette fel a kérdést, mert valahogy el kellett kezdenie a beszélgetést.
Nagyapja fáradtan emelte rá a tekintetét.
– Beethoven életét – felelte, majd unokája csodálkozó képét látva magyarázatképpen hozzátette: – Olyan jól ismerem a zenéjét, de róla még nem tudok semmit. Gondoltam, ideje megismerkednem vele. Talán rájövök, Elise miért szerette annyira.
– Érdekes? – tudakolta Alan, és megleste a borítót, mert hajlamos volt mindent a külseje alapján megítélni.
– Nem igazán – nevetett fel az öregember. – Nem is értem, hogy lehettem olyan sok éven át féltékeny rá.
– Tudod... – kezdte Alan. – Gondolkodtam.
– Azt én is szoktam néha. Nem könnyű művelet, igaz!? – tréfált vele a nagyapja, mert tudta, hogy most mi fog következni, és nem akarta, hogy bekövetkezzen.
– Nagyapa!
– Igen, tudom – vágott az öreg Alan szavába. – Tudom. El kellene adnunk a zongoráját. Hiszen mi mást tudnánk kezdeni vele?

– Mi mást tudnánk kezdeni vele? – ismételte Alan, és merőn nézte a plafont, mintha az felelni tudna a kérdésre, közben a belvárosi lakás valamelyik szobájában éjfelet ütött az óra. Az utolsó kondulással egy időben Alan fejében felragyogott egy ötlet. Úgy pattant fel, mint akibe villám csapott, és rávetette magát a számítógépére. Nem volt túl sok ismerőse a közösségi oldalon, ezért viszonylag hamar megtalálta annak a fura, holdkóros fiúnak a profilját, aki négy éven át volt padtársa a gimnáziumban, de most mégsem emlékezett rá, hogy akárcsak egy szót is váltottak volna egymással.