Szerelem zongorára

A Simple Life

1.

Yoite huncut mosollyal az ajkain lopakodott végig a folyosón. A fürdőszobához érve várt egy kicsit, és fülelt, mert nem az volt a célja, hogy szívrohamot hozzon Alanre. Amikor elhalkult a csobogás, lenyomta a kilincset, és belibbent a helyiségbe.
– Búúú! – kiáltotta bele az éjszaka csendjébe, mire Alan, aki mit sem sejtve álldogált a vécécsésze előtt, rémülten tántorodott neki a falnak.
– Te még így is fenemód szexi vagy! Mindig letolt gatyában kéne járnod – nevetett Yoite. – Miért takargatod? Láttam már, sőt még járt is bennem itt-ott.
– Néha rémes tudsz lenni – sóhajtotta lemondóan Alan, miközben igyekezett egy kézzel feltornázni magára a pizsamanadrágját. – És még csodálkozol, hogy tiszta ideg vagyok, amikor itt alszol?!
A japán fiú ajkain egy sokatmondó mosoly villant, majd a legnagyobb nyugalommal foglalta el Alan helyét a vécécsésze előtt.
– Mi ez, csoportterápia? Mióta járunk együtt vécére?
– Most óta. Hát nem romantikus, édes? – kacagott Yoite. – Annyi mindent csináltunk már együtt, de ez még valahogy kimaradt.
– Eddig nem mondtad, hogy buksz a pisiszexre – morogta Alan.
– Nem szexelek, csak pisilek. Kissé meglódult a fantáziád, nem gondolod?
Miközben Yoite vidám hangját hallgatta, Alan pillantása a fiú kezeire tévedt. A csinos, hosszú ujjakon bársonyos fénnyel ragyogott a bőr. Nem tűntek betegnek, és Alan hiába próbált átlátni a szoborszerű szépségen, a fájdalom most sem fedte fel magát előtte.
– Ha nem vigyázol, ki fognak gúvadni a szemeid – figyelmeztette Yoite.
Alan paprikavörösen kapta el a tekintetét.
– Nem azt nézem, te idióta! – mentegette magát, majd megragadta a kilincset, hogy a lehető leggyorsabban távozhasson, de Yoite már ott is termett, és hozzábújt a már szokásos kiscicásan játékos gyöngédségével.
– Na, ne morogj már! – dorombolta. – Szeretem, ha nézel. Tudsz róla, hogy nyitott szemmel szeretkezel? Mondd, látsz engem akkor? És ha látsz, emlékszel rá, milyen vagyok közben? Ugye most már vannak rólam emlék...
Nem tudta befejezni, mert Alan beléfojtotta a szavakat egy csókkal, majd ajkai a fiú nyakára vándoroltak, és élvezettel ízlelték meg a bőr izzadtságtól édes-keserű zamatát.
– Micsoda mázlista vagyok! – sóhajtotta Yoite kéjesen, és Alan erre még szorosabban ölelte magához. – Mindent szeretek benned. Mindent! Sosem hittem, hogy valaha lesz valakim, akinek ennyire fogom szeretni a pillantását, az érintését, az illatát, az ízét, a szomorú mosolyát, a dühös grimaszait, a hallgatását, a szavait, a titkait és a vallomásait. Mindent szeretek benned, ami szép, és ami csúnya. Nem! Hiszen nincs is olyan, hogy csúnya. Te mondtad egyszer.
– Elképesztő, hogy mennyit tudsz beszélni – suttogta Alan Yoite vállgödrébe. – Ragaszkodsz a fürdőszoba idilljéhez, vagy folytathatjuk a szobámban?
Mialatt végigosontak a sötét folyosón, Alan élete legnehezebb feladványán töprengett: vajon Yoite miért nem hagyja, hogy ő is mindent szeressen benne?

– Kár elpazarolni ezt a szép hétfőt egy hétköznapra – jegyezte meg Yoite szomorúan, és a konyhaablak alatt álló fa lombkoronájában csiripelő madaraknak dobott néhány szem morzsát a reggeli szendvicséből. – Ráadásul egy szemhunyást sem aludtam.
Alan eközben belekortyolt a friss, gőzölgő kávéba, majd elégedetten sóhajtott egyet.
– A hétköznap reggeli kávék valahogy ízletesebbek – állapította meg. – Talán azért, mert hétvégén nem tudom kellőképpen értékelni ezeket a perceket.
Yoite az álmosságtól most valóban résnyire szűkült szemeiben erre a kijelentésre vidám fény csillant. Még a hétköznapok is szépek veled!– fordította le magának Alan vallomását, de hangosan csak ennyit mondott:
– Miután elsajátítottam ezt a mélyenszántó életigazságot, megyek, visszaszállok a gályára.
Amikor Yoite kilépett az ajtón, Alan megérintette a fiú tarkóját. Éppen csak az ujjai hegyével cirógatta meg a hajszálak alól kivillanó bőrt, de Yoite testében azonnal ezernyi hangya eredt futásnak mindenfelé, végig az erek szövevényes pókhálóiban.
– Hm? – fordult vissza.
De Alan nem szólt semmit, csak nézte azzal az utóbbi időben szokásává vált, különös tekintetével. Végül Yoite volt az, aki, miután behajtotta a búcsúcsókot, elsuttogott néhány szerelmes szót.
Alig csukódott be az ajtó a fiú mögött, Alan nagyapja máris előlopakodott a nappaliból.
– Szóval, ahogy mondtam, először kapcsold le a riasztót, csak utána nyisd ki a rácsot – hadarta Alan, és átadta az öregnek a kulcsokat.
– Édes fiam! Ugye nem arról tartasz előadást, hogy hogyan nyissam ki a saját boltomat?!
– Hát, mondasz valamit – látta be Alan.
– Nem gondolod, hogy amíg itt társalgunk, még meglép a kedves? – tudakolta egy huncut mosollyal az öreg, mire Alan észbe kapott, és már rohant is lefelé a lépcsőn Yoite után.

A japán fiú nem sietett a munkába. Szép lassan bandukolt, tekintetét a szürke betonra szegezve, és a fülében koncertet adó zenekart hallgatta átszellemülten. Úgy ment az emberek rohanó tömegének közepében, mintha nem is ehhez a világhoz tartozna, mintha csak átsuhanna a valóságon. Vajon úgy akar bosszút állni az életen, hogy nem vesz róla tudomást? – töprengett Alan, mialatt követte, és nem tudta eldönteni, hogy áldja vagy átkozza a sorsot, amiért tükröt tartott elé. Yoite csak ment senkire sem nézve, magába zárkózottan, ügyet sem vetve a körülötte álmosan ébredező városra. Egy forgalmas kereszteződés után villamosra szállt. Alan a tömegbe rejtőzve leste. Lassan arra lett figyelmes, hogy tekintete Yoite légies alakjáról néha-néha a körülötte álló emberekre téved: a csinos kosztümös hölgy ásított egy nagyot, az a kopasz pasas meg már két megálló óta bajlódott a jegykezelő automatával, a copfos kislány kíváncsian viszonozta a pillantását, a babakocsiban síró csöppség hirtelen elhallgatott, és felé nyújtotta apró kezeit. Tetszett Alannek ez a reggel, és újra meg újra rácsodálkozott a szépségére. Yoite a végállomáson szállt le, és egy mellékutcában ért véget az útja. Árnyéka várt néhány percet, mielőtt megközelítette a cirádás cégérrel díszített műhely bejáratát.
Z-o-n-g-o-r-a-j-a-v-í-t-á-s – betűzte magában.