Színház az egész világ

Nyitány a Grundon és a színpadon egyaránt

 Borús nap ez a mai, gondolta István.
A felhők szürkesége ijesztő képeket vetített sötét szemei elé, ahogy a fogászati épület felé ballagott, egy közeli kávézóba, ahova már azóta eljárt, hogy Zsófia bekerült a színházba.
Az egyik ilyen képen önnönmagát látta a zuhogó esőben üldögélni a teraszon, várva a világát, ahogy ő hívta. Másikon pedig együtt ültek, kávéztak, de a fehér porcelánok csak a rossz híreket hallhattak ezúttal maguk felett röpködni, néha megremegtek a férfiak érintéseitől és nehezükre esett nem megrepedni, kiengedni a keserű italt magukból, ha az ajkaikat tapasztották a peremükre vagy egymásra.
 Csak a sokadik kép rémítette meg Istvánt; a határozott nem, a visszautasítás gesztusaival és egy csattanós pofonnal. A pofon után mást várt, kézfogást és rohanást a legközelebbi sikátorba, hogy még több pofont kapjon a züllött csókok között, a másik szájába sóhajtva a könyörgéseit, mintha csak az Istenhez imádkozna a teológia egyik termében vagy eldugott szertárában, szintén vele.
 Azon kapta magát, hogy az órája szíját morzsolgatja, akár a jegyesétől kapott rózsafüzért. A tekintetét elszakította az égről, majd tovább indult a kávéház felé. Mellette késésben lévő kis- és nagyiskolások rohantak, ugrottak fel és le a villamosok hátuljáról. Némelyikük a latin személyes névmásait kiáltotta egy másik után, lihegve próbálva tartani a lépést a csapattal, akik hegyről-végre kijavították, majd nevetve legyintettek és a végén már ráhagyták.
 István vékonyka ajkaira sajnálkozó mosoly szökött, ahogy eszébe jutott, bizony ő is így kiáltozott Zsófia után, csak épp a matematika tételeket hadarta a latin helyett.
Mindketten kettesre érettségiztek a tantárgyból.
 Sietve átment a túloldalra egy villamos után, leült a kávéház teraszán és a fonott asztalra helyezte széles karimájú, fekete gyapjú kalapját. Félig hátra fordulva egyeztette össze a karóráján leolvasott időt a bent ketyegő falióráéval, végül kényelmesen hátradőlt és az utca túloldalát kezdte vizslatni.
 Az épp elhaladó villamoson egy nő ült, arcát hatalmas, vörös sál takarta szépen ívelő, vörös rúzzsal kikent felsőajkáig. Az akkori párizsi divatnak megfelelően nagy, fekete hálós, fácántollas kalapot viselt, aminek széles karimája mélybarna szemeibe lógott, bár a napsugár így is aláférkőzött, borostyánsárgára színezve bal íriszét. A vörös ruha megráncosodva fesztült karcsú alakján ahogy ült, vállára nehéz, barna köpenyt terített, hogy elfedje az itthoni divat szerint kihívónak minősített darabot, aminek csak fodros, világosabb tüllel díszített, rövidebb szoknyája látszott ki a köpönyeg alól. Ölében, a puha fodrok közül, egy nemrég még az utcán nyávogó, porban fetrengő, cirmos házimacska nézegetett ki vidáman és nyugalmasan.
István vetett egy pillantást a villamos számára, majd röviden mosolygott. Korainak tartotta, hogy valaki így kiöltözzön a színházba reggel kilenckor.

~*~

 Zsófia még egy utolsó pillantást vetett az órára, majd a következő buszmegállóra, ami negyedóra alatt egy métert se közeledett. Elveszettnek és tehetetlennek érezte magát, ahogy körülnézett a forgalmat vizsgálva.
 Újra megnyomta a leszállást jelző gombot, hátha kinyitják az ajtót, ő pedig végre legyalogolhatja a maradék másfél kilométert a színházig. Amikor az ajtó nem nyílt ki és a sofőr idegesen visszaintett neki, nyitott ablakot kezdett keresni. Bár, ha ki is jutna a buszból, a jelmezek még mindig itt lesznek bent...
 Lemondó sóhajjal az egyik korlátnak dőlt, fogást váltott a hatalmas papírszatyrokon, feljebb tolta a mellette lévő ülésen a kartondobozt és mivel többet már úgyse tehetett, várt, hátha elindul a busz megint.
 Amint ez megtörtént, és megtette az áhított egy métert a megálló felé, nem túl megnyugtató hangok törtek fel a motor felől. A kipufogó még köhögött egy ideig, a kerekek megtettek még fél métert, majd a szerelvény lefulladt.
 A színésznőnek itt lett elege. Kétségbeesetten rántotta elő a telefonját, tárcsázta a számot és végigvárta a hangpostáig a kicsöngést. Harmadszor próbálta aznap reggel felhívni a Gábort és a Gyulát, végigtelefonálta a többi színészt, kezdve Klárával és Grétával, a végén még Endrét is megcsörgette.
 Semmi válasz.
 A próba már javában folyhat, mindenki őt szidja, mert a jelmezek nem érkeznek meg időben és továbbra is egy jelentéktelen mellékszereplő lesz, mert biztosan ő tehet a reggeli forgalomról.
Utoljára próbálta a gombot, majd ahogy az ajtó kinyílt, a sofőr pedig leszállította az utasokat, felszedte a táskákat és a dobozt, lélekszakadva rohant a tőle telhető leggyorsabb tempóban. Még csak az kéne, hogy a magassarkúnak letörjön a sarka!
 Átszaladt az egyik villamos előtt, az utolsó pillanatban, amikor a túloldali lámpa épp átváltott pirosra, de ő már régen lelépett. Rá is kiáltottak, amire egy pillanatra visszanézett, de nem állt meg.
 Az utolsó fülke utolsó ablakából egy nő nézett vissza rá, aki épp hagyta a vállára mászni a cirmos házimacskát és kiszaggatni a barna köpönyegét.
 Zsófia összepréselte telt ajkait, kicsit hunyorított, jeges, kristályos tekintetét még a nőn hagyta, amíg el nem tűnt a szemei elől, majd mosolyogva, hirtelen újult lendülettel indult meg a színházhoz. Már nem is értette, miért idegeskedett annyit a buszban a jelmezek miatt.