Megtört idol

1 - Megváltoztam?

Rebeka szemszöge:

2019.01.15

Egy újabb hideg, fagyos nap. Magassarkú csizmám alatt ropog a gyönyörű fehér hó. Mely tél hívén egész Szöult beborította. A felhőkarcolókon aligha maradt meg ez a szépség. Még a kisebb épületek teteje büszkén viselte az őket díszítő leplet. Az utak szárazak, köszönhetően a sónak, melyet rászórtak. A járdák ez alól sajnos kivételek voltak, néhol jég, néhol hó fedte a szürke anyagot. A gyermekek vígan futkorásztak, hógolyóztak, kihasználva a természet ilyen méretű csodáit és szépségét. Nos én inkább igyekeztem haza, a melegbe. Átfagyott lábaim gyorsan szedtem magam után, ám óvatosan, nehogy elcsússzak.

- És azt mondák ma jobb idő lesz... - szitkozódtam, elhajolva egy gömböcskétől, melyet mellettem hajítottak el. Kérlek, mindjárt átfagyok. Mintsem ér a vastag pulóver, melyet reggel felvettem, és az azon pihenő barna szövetkabátom. Pirospozsgás arcom a megszokott fekete maszkom takarta, még orromon egy dioptria nélküli szemüveg védett valamennyire a széltől, mi hol' felerősödött, hol' csak gyengéden fújdogált. Szeretem a telet, sosem volt vele különösebb problémám, de nem élveztem a megfagyás örömeit...  A mai napot pedig különösebben utáltam. Reggeltől mit sem tettem, csak futkároztam a városban megbeszélésről megbeszélésre. Legalább háromszor hasra estem a jégen, reggelin kívül nem ettem semmit, sőt még izomlázam is lett a mindennapos futkorászástól. Ráadásul ma volt az évfordulója az egyedülállóságomnak. Ugyanis ma van pontosan fél éve, hogy szakítottunk Park Jiminnel.

Igen, vele. Az ex barátommal, aki régebben egészen Magyarországig utazott értem. Kérlelt, hogy térjek vele vissza, s mikor ezt meg tettem... Közel sem úgy sültek el a dolgok, ahogyan azt hittem. A kezdetlegi boldogságunk két hónap után szertefoszlott.

A fél éves évfordulónkon beadtam neki a derekam és lefeküdtünk. Elvesztettem az ártatlanságom. Rábíztam magam. Megbíztam benne. A délelőtt folyamán még minden rendben volt. Mosolyogva ébresztett, puszilgatott és el sem tudtunk szakadni egymástól. Azt hittem, minden a legnagyobb rendben van köztünk. Egy új szintre emeltük a kapcsolatunk. De ő este mégis szakított velem. Egy átkozott üzenettel. Nem magyarázta el miért, mi volt a baj. Esetleg, mit tettem ami nem tetszett neki. Csak kihasznált. Immár egy megrágott rágógumi voltam számára, aminek elment az íze, ezért kidobott. 

Álompasi: Sajnálom, de szakítanom kell veled. Ne írj, hívj, vagy köszönj. Kerülj el. Én is ezt teszem. - állt az üzenetben. Ami mondanom sem kell mennyire összetörte a szívem.

- Utállak, Park Jimin! - kiáltottam fel zokogva. - Rohadj meg a szerelmeddel együtt! - temettem tenyerembe az arcom. Így sírva órákig, majd egész éjjel. Napokig. Hónapokig. Dalokig. Koncertekig. Találkozásokig. Minden perc egyre jobban és erősebben facsarta össze a szívem.

Egy ártatlan könnycsepp folyt le arcomon, melyet gyorsan letöröltem, s mentem tovább. Keserűen gondolok vissza ezekre az időkre, melyek minden pillanata róla szólt. Bár, szerencsémre ez ma már nincs így. Semmi nem szól róla. Vagyis... igyekszem ehhez tartani magam. Nem mondom, hogy nem hiányzik. Nem mondom, hogy nem változtam meg a szakításunk óta, mondhatni, nem feltétlenül vagyok olyan pozitív mint régen. Depresszív lettem. De mégsem ő volt az egészért a hibás. Hiába gyűlöltem.

Még a karrierem elindult és láthatólag egyenesen felfelé ível. Addig a magánéletem készül összeomlani. Nincs időm a barátaimra. Ezáltal Lisát, Markot és a srácokat alig látom. A szüleimmel visszajövetelem óta nem találkoztam, még telefonon is aligha tudtam velük beszélni... A csapaton belül is egyre több félreértés történik, mikor kikérjük egymás véleményét. Úgy érzem kicsúszik az irányítás a kezem közül. Nekem mégis helyt kell állnom. Mindenkinek a szépet és jót mutatni, holott, közel sincs ez így a valóságban és szürke hétköznapokban.

- Tessék vigyázni, majdnem elcsúszott! - ragadta meg a karom egy középkorú hölgy, mikor a jobb lábam majdnem elsikamlott a jégen, mely beborította a betont.

- Oh, köszönöm szépen! - mosolyogtam rá, hiába nem láthatta a görbületet ajkaimon, legalább a szemem alatti kis ráncokból le tudta szűrni az arcomon lévő érzelmeket.

- Nem tesz semmit. Máskor kérem vigyázzon - hajolt meg, mire követtem példáját, s kikerülve a tükörjeget folytattam utam. Átfagyott végtagjaim igyekeztem minél gyorsabban kapkodni magam után. Alig egy utcányira jártam a dormtól, mely még mindig a régi volt. A felül hat szobás, tágas otthon, mely kellően a belvárosváros szélén volt, így nem találhatta meg  senki. Imádtam, nyugodtabb volt mint a forgalmas utak melletti lakóházak, mégis könnyen el lehetett utazni innen. Semmi sem volt messze, mégis valamivel több gyaloglást, vagy autóutat vett igénybe.

- Megjöttem! - kiáltottam, amint beléptem a bejárati ajtón. Választ nem is várva dobtam le a lábbelim, átváltva egy papucsra, s csoszogtam el a nappaliba, hol' meg is találtam a csapatom egy részét. Eunát és BoMit akik csak csendben ücsörögtek egymás mellett a telefonjuk képernyőjére meredve.

- Mit csináltok? - kérdeztem rá az egyértelműre, mire mind két lány elszakította a tekintetét a kijelzőről.

- Unatkozunk - von vállat Euna. - Dae mondta, hogy ma nem ér rá, mert Minsuval találkozik - osztotta meg velem is az idősebb üzenetét, mely a tegnap lebeszélt lelkizést jelentette. Szerettem a lánnyal megosztani a problémáim, ha már másnak nem, neki szerettem elmondani, ha valami bánt, vagy egyszerűen kiadni magamból a bánatom, örömöm. 

- Megint? - kérdeztem vissza, mire csak biccentett. - Mindegy is, már hozzá szoktam... - sóhajtottam fel, s indultam fel a szobámba.

- Mi nem tudunk segíteni? - kiáltott utánam BoMi.

- Nem kell, köszi. - utasítottam vissza ajánlatát. Dae volt az egyetlen akivel ez tényleg olyan amilyennek kell lennie. Nem lehet mással ugyanígy megejteni ezeket. De mostanában gyakori volt, hogy a lány egyre kevesebbszer ejt meg velem ilyen programokat. Hanyagolt, engem és néha a csapatot is. Akármikor tehette Minsuval találkozott, akivel már egészen régóta egy párt alkottak. Mindig vele volt, lemondva a mi programjainkat. De a szerelem már csak ilyen, nem?

Önzőbb volnék, vagy féltékeny? Megváltoztam, vagy sem?

Egy kis bevezető a történetebe. Eddig milyen?

Őszinte leszek, hiába van egy alapötletem, rengeteget szenvedtem ezzel a résszel. Szép kezdés o.O